Moments - IV. évad 31. rész

Moments - IV. évad

Belépve a rendelőbe azonnal rossz érzés fogott el, és ha Lauren nem kapaszkodik olyan szorosan és kétségbeesetten a karomba, biutosan sarkon fordulok és elmegyek messze. De így engedtem, hogy egy kanapéhoz tereljen minket a pszichológus és kedvesen leültessen minket. Kényelmetlenül éreztem magamat, Lauren pedig teljesen befeszülve ült mellettem. Igazából egyikünk se tudta, hogy mire számítson ettől az egésztől. Miben tud segíteni egy teljesen idegen, ha a közeli szeretteink se tudtak segíteni. Oké elismerem Lauren miatt aggódtam, főleg azóta, hogy volt az az incidens Caroline-val. Akkor elismertem, hogy szüksége van segítségre. De nem értettem, hogy nekem miért kell eljárnom. Igen felzaklat a mai napig az egész dolog ami eddig történt, de én nem képzelem azt, hogy valaki hangját hallom. Egyelőre. Nagy levegőt vettem és igyekeztem közömbös arcot vágni, miközben Caroline a kezemet szorongatta.

- Nos, akkor bemutatkoznék először is, Dr. Brenda Thomson vagyok, pszichológus. Ha nem bánjátok szeretném kérni, hogy tegeződjünk. Amúgy is az ember mindig feszélyezve érzi magát az ilyen helyeken, és jobb szeretek a betegeimmel tegeződni -mosolyodott el kedvesen

Nem vagyunk betegek! Egy őrült elmebajos azon van, hogy tönkretegye az életünket! Ez nem betegség, ez zaklatás! -ordítottam magamban

- Ahogy akarod -mondtam közömbös hangnemben amivel még magamat is megleptem

- Köszönöm. Te bizonyára Bettina vagy, te pedig Lauren -nézett az ölében fekvő papírhalomra

- Csak Betti ha kérhetem -feleltem kímérten

- Mi kivetni valód van az ellen, hogy a teljes neveden szólítsalak? -nézett fel rám fekete keretes szemüvege felett

- Semmi, csupán nem szeretem, ennyi -álltam a tekintetét

- Nos kedves Bettina - direkt megnyomva a nevemet - jobb ha előre megbocsájtos nekem, de én inkább maradnék ennél a megszólításnál -hangsúlya elárulta, hogy ezt a témát lezártnak tekinti

Felhúztam a szemöldököm ezzel is kifejezve nem tetszésem, és már majdnem nyitottam szólásra a számat, mikor Lauren óvatosan megbökött figyelmeztetés gyanánt. Így hát csak nagy levegőt vettem és kinéztem az ablakon. Csak időpazarlás ez az egész! Egy pszichológusnak nem az lenne a dolga, hogy megértő és segítőkész legyen? 

- Akkor kezdjük a legelején. Először is meséljetek nekem, hogy mi váltotta ki nálatok a szorongást? Mi történt? -kérdezte lágy hangon

Ki gondolná, hogy az előbbi igen határozott hangvételű nő, ilyen kellemes és barátságos hangon is tud beszélni. Végül Lauren kezdett bele a mesélésbe, és miközben ő beszélt én Brendat figyeltem. Láttam rajta, hogy miként változnak a vonásai ahogy Laurent hallgatja. Aztán mikor a végére ért felém fordult, de mielőtt megszólalt leírt valamit a jegyzeteibe.

- Ahogy látom minden merénylet közvetlen célpontja te voltál. Mégis úgy tűnik, hogy téged nem viselt meg annyira, mint Laurent. Pedig biztosra veszem, hogy benned is ugyanúgy ott van mindaz ami benne. Nem jó ha magadban tartod -nézett rám azokkal a meleg gesztenyebarna szemeivel

- Nem tartok magamban semmit. Megtanultam, hogy mindig erősnek kell lennem - mondtam

- Ez dicséretes, de te sem vagy kőből. Biztosan neked is vannak rémálmaid, téged is emészt ez belülről -erősködött 

- Ebben téved -ráztam meg a fejem

- Valóban? Bettina senki nem annyira erős, hogy egy ilyen terhet egyedül cipeljen. Beszéltél valakinek is az egészről? -kérdezte

- Igen, a barátomnak -bólintottam

- Legalább neki valamelyest kiöntötted a szíved. De nézz szembe a tényekkel, attól nem leszel gyengébb, hogy elismered segítségre van szükséged. Itt csak te meg én vagyunk, ami itt történik azt senki nem tudja meg, és hidd el segítene -magyarázta

- Értd már meg, hogy nincs semmi ilyesmire szükségem! Be akarsz nekem valami olyat magyarázni ami nincs is! -keltem ki magamból váratlan indulattal

- Nyugodj meg kérlek, látod ezzel is azt mutatod, hogy valami nyomaszt legbelül -mondta szelíden

- Csak az nyomaszt, hogy itt kell lennem! -álltam fel, és mielőtt bárki is megszólalhatott volna, vagy visszatarthatott volna, az ajtóhoz mentem, elrohantam a többiek előtt és ne, figyelve a nevemet kiáltó hangokra kirohantam az épületből.

Nem értettem még magamat se, hogy mi ütött belém. Miért mondtam amit, miért lettem ennyire ingerült, és hogy miért rohantam el. Pár utcával odébb lassítani kezdtem, és zihálva pillantottam a hátam mögé. Megint elfogott a dejavu, arra emlékeztetett, mikor kiugrottam a kocsiból és elrohantam a többiek elől. Úgy tűnik erről a gyerekes szokásomról még nem sikerült teljesen leszoknom. Zsebre dugtam a kezem, felhúztam a fejemre a kapucnimat és eli dultam sodródva az embertömeggel. A telefonom folyamatosan rezgett a zsebemben, de nem vettem fel. Féltem egyelőre szembenézni a viselkedésem következményeivel. Mikor végre abahagyta a rezgést, elővettem és írtam egy sms-t Harry-nek. 

"Ne haragudjatok, hogy elrohantam, de nekem ez nem megy. Tudom gyerekesen viselkedtem, sajnálom. Jól vagyok, majd megyvek. Csók" 

Rámentem a küldés gombra, majd visszatettem a zsebembe. Reméltem, hogy nem haragszanak túlzottan rám, és az sms nyomán megnyugodnak, és nem kutatják végig az egész várost utánam. Valami hideget éreztem az arcomon, és mikor felnéztem láttam, hogy időközben milyen csúnya esőfelhők gyűltek össze az égen. Megálltam és forgolódni kezdtem egy kisebb kávézó után, ahova be tudok húzódni. Végül pár perc után találtam is egyet, aminek egész hangulatosnak tűnt. Igaz Ír Manó nevet viselte, amin jót mosolyogtam, főleg mert rögtön Niall jutott eszembe. Lehúztam a kapucnimat és beléptem a helységbe. Az egész nem volt túl nagy, és ahogy elnéztem nem sokan voltak bent. Amit nem is bántam, legalább senki nem ismer fel, vagyis kisebb az esélye. A pincérnő nagyon kedves volt, egy a hatsó falnál lévő asztalhoz kísért, és rögtön sorolni kezdte, hogy mivel tud szolgálni. Kedvesen megkőszöntem az ajánlást, és végül csak egy meleg teát kértem. Ekkor ismét elmosolyodtam, mert a teamániás Louis jutott eszembe. Nagyot sóhajtottam és fejemet a falnak döntöttem. Mennyire egy problémás és elcseszett ember vagyok, csodáltam hogy a többiek ilyen jól bírják a hülyeségeimet. A pincérnő akiről kiderült, hogy Anett nagyon kedves volt elmondta, hogy tett egy kis mézet a teába, mert az mindig nagyon jól jön. Rámosolyogtam, majd mikor elment elővettem a telefonom, és tárcsáztam annak a személynek a számát, aki bár tudtam lecsesz, de meg is ért.

- Szia kislány -vette fel a telefont vidáman Eric

- Szia neked is -mosolyodtam el halványan

- Na mizujs veled? Miért rohantál el ma a dokitól? -kérdezte

- Mi...te...honnan? -hebegtem

- Harry felhívott és elmondta mi történt -magyarázta

- Jaj...én nem akartam, csak ez nekem, nem tudom nem megy -sóhajtottam

- Figyelj, ismerlek. Mi az igazi probléma? Soha nem volt gondod azzal, hogy elmond mi nyomaszt. Most miért nem megy? -értetlenkedett

- Mert egyszerűen nem. Annyi minden történt, nem akarok rájuk emlékezni, nem akarom újra felidézni milyen volt az égő arénában rettegni, nem akarom újra élni, hogy milyen érzés volt mikor azt hittem meghalunk, hogy a forró füsttől alig bírtam lélegezni...ahogy azt sem milyen volt mikor lelőtt. Nem akarom újra felidézni és átélni, nem...nem -motyogtam és csak akkor tűnt fel, hogy sírok. Nem, nem csak sírtam zokogtam. 

- Hé sshhh nyugalom. Annak már vége, elmúlt nem bánthat már -nyugtatott Eric

- De igen, és meg is fogja tenni! És, és nem tudok úgy szembenézni vele, ha a múlt gyengeségeiről beszélgetek egy vadidegennel-töröltem meg a szemem

- Ez nem gyengeség. Tudom, hogy szörnyű számodra ezt újra felidézni, de szükséged van arra, hogy valaki olyan segítsen aki ért hozzá. Mi csak a szeretetünkről tudunk biztosítani, de ebben ő tud segíteni. -mondta és tudtam, hogy igaza van

- De ezzel elismerném, hogy gyenge vagyok, hogy Caroline elérte a célját és legyőzött -makacskodtam

- Ez badarság, Bettina Hanna Owen ismerd be, hogy félsz! Amivel nincs semmi baj, mindannyian félünk -mondta

- Te mitől? -kérdeztem

- Attól, hogy a legjobb barátom nem engedi, hogy segítsek neki -halkult el a hangja

- Köszönöm -motyogtam a könnyeimmel küszködve

- Visszamész? -kérdezte reménykedve

- Vissza -ígértem

- Rendben. Majd hívj, hogy mi volt. És ha lehet ne hozd még egyszer így a frászt a többiekre -korholt 

- Bocsánat, tudom, hogy csak a baj van velem. Azon se csodálkoznék ha Harry-nek elege lenne belőlem -sóhajtottam

- Ami nagy butaság -mormogta egy mély hang a hátam mögött

Ijedten rezzentem össze és mikor megfordultam Harry-t pillantottam meg a mögöttem lévő széken 

- Öhm Eric mennem kell -motyogtam

- Csak nem megtalált a herceged? -nevetett

- Talált, süllyedt. Nem értem, hogy csinálja ezt -tettem fel a költői kérdést

- Ez ilyen férfi dolog -bizalmaskodott

- Na jó, szia te férfi dolog -mosolyodtam el

- Szia nagylány -nevetett

Eltettem a telefont és félve pillantottam fel Harry-re, aki atyai gondoskodással nézett rám. Majd kinyújtotta a kezét, és mikor a kezébe tettem a kezemet rögtön az ölébe húzott.

- Harry -simítottam végig a hátán

- Jól vagy? -nézett fel rám

- Jól, csak olyan hülye vagyok -hajtottam le a fejemet

- Ne érezd, nekem nem kellett volna erőltetnem és...-kezdte, de közbeszóltam

- Ne...az én hülye viselkedésem miatt ne magad hibáztasd. Gyerekesen viselkedtem, mert féltem. Féltem mindent újra felidézni, és átélni. De már rájöttem, és tudom hogy szükségem van segítségre. Szóval visszamegyek -hadartam el egy szuszra

- Biztos ezt akarod? -kérdezte

- Igen, ideje szembe néznem a félelmeimmel -bólintottam bizonytalanul

- Akarod, hogy bemenjek veled legközelebb? -ajánlotta fel

- Lehet? -túrtam a fürtjeibe

- Ha segít akkor igen, bármit lehet amit szeretnél kicsim -húzott magához

Homlokát az enyémnek döntötte, és így haja szokás szerint csiklandozni kezdte az arcomat. Akaratlanul is felkuncogtam, és odább kotortam a fürtjeit. Érintésem nyomán felsóhajtott, majd a nyakamhoz fúrta az arcát, én pedig szívem minden szeretetével öleltem magamhoz. Az összebújásunkat egy kislány zavart meg aki félénken meghúzta a kabátom szélét, és nagy kék szemeivel méregetett minket. Majd tündérien bársonyos hangon megkérdezte, hogy kaphat e egy autogrammot, és képeket kért még Harry-től. Boldogan vállaltam magamra a fotós szerepét, és őszinte mosollyal az arcomon néztem, ahogy Harry az ölébe emeli a picúrt, aki gyermeki lelkesedéssel veszett el az ölelésében. Kattintottam párat, és amíg ők ketten beszélgettek, és búcsúzkodtak a képeket néztem. Harry már Lux-al is bizonyította, hogy nagyon szereti a gyerekeket és jól szót is ért velük. Eszembe jutott egyszer mit mondott Lou nekem, mikor néztük, hogy játszik Lux-al...remek apa lenne belőle. Ahogy erre gondoltam, erős fájdalom nyilalt a hasamba és majdnem elejtettem a fényképezőt. Igyekeztem leplezni a dolgot, de belül nagyon megijedtem. Ez meg mi volt?