43. rész

Sziasztok! 

Azt hiszem teljesen jogosan nehezteltek rám, amiért ezer éve nem jelentkeztem. Sajnálom. Tényleg sajnálom és ne haragudjatok. Amióta elkezdtem ezt a félévet minden a feje tetejére állt. 8 órában dolgozom szakmai gyakorlaton, mellette a diplomamunkámat írom és heti kétszer angolra járok. Tudom nem magyarázat ez rá, de néha tényleg élni sincs erőm úgy leszívnak a mindennapok. Most már - hál' Istennek - kezdek a végére érni. A diplomamunkám hamarosan lezárul és utána újra lesz energiám írni és hozni a részeket rendszeresen.
Remélem nem utáltatok meg nagyon és még ha engem nem is, de a blogot szeretitek valamelyest. 

Jó olvasást és mégegyszer ne haragudjatok! 

-->

-         Ébresztő csipkerózsika! –harsogta a fülembe Vic

Morogva és motyogva fordultam a másik felemre miközben a fejemre húztam a takarót. Sajnos nem hagyta annyiban a dolgot és egy lendülettel rám, vetette magát. Túl sok időt tölt Louissal ez már biztos! Rossz hatással van rá!

-         El leszel tiltva Louistól! Kezdesz rá hasonlítani! –húztam lejjebb a takarót

-         Már 11 óra van! Mennyit akarsz még aludni? –mondta egészen közel hajolva

-         Sokat! –húztam vissza a fejemre a takarót

-         Ennyire nem lehetsz fáradt! Tegnap is aludtál, a gépen is és este is korán lefeküdtetek aludni! Ez már kóros –társult be Lauren

-         Nem baj! Valamiben meg kell halni –motyogtam

-         Ne akard, hogy a fiúkat küldjük rád! –mondta Caroline mire azonnal kipattantam az ágyból

-         Ébren vagyok! –keltem fel

-         Ez mindig bejön –ült le vigyorogva az ágyra

-         Mi? Várj, ne mondj semmit. Átvertél igaz? –néztem rá

-         Át bizony. A fiúk már kora reggel elmentek –mondta Vic

-         Észre se vettem, hogy Harry felkel mellőlem –fogtam össze a hajamat a csuklómon lévő hajgumival

-         Gondolom halkan osont ki, hogy nehogy felébresszen –mondta Caroline

-         Biztos. De mégis miért kell nekem felkelni? Ha nincsenek is itthon a fiúk? –néztem rájuk

-         Mert mennünk kell vásárolni! –pattant fel Caroline

-         Miért kell és miért beszélsz többes számban? –kérdeztem

-         Mielőtt elmentek a fiúk mondták, hogy menjünk vegyünk ruhákat az esti bulira. Ideadta mindegyik a kártyáját! –lobogtatott meg előttem 5 bankkártyát

-         Ez 5. Liam miért....-kezdtem de ekkor kinyílt az ajtó

-         Látom felkeltettek a lányok –jött be Danielle egy pohár gőzölgő cappuccinoval a kezében

-         Köszönöm. – vettem el tőle a bögrét. – Én meg azt látom, hogy lenyúlták Liam kártyáját is –nevettem

-         Igazából Niall Caroline kezébe nyomta mind az ötűk kártyáját. –nézett az említett lányra mosolyogva

-         Nekem elég a drágám kártyája. Tessék Liamé és Harryé –nyomta a kezünkbe

-         De én...én nem kérem –adtam vissza neki

-         Miért? –nézett rám

-         Mert nem akarom kihasználni Harryt. Ha veszek valamit, akkor azt a saját pénzemből fogom –indultam meg a fürdő felé

-         Ezt ne így fogd fel –jött utánam Danielle

-         Hogyan fogjam fel? –néztem rá

-         Eleinte én se akartam elfogadni, mikor Liam tette ezt. De ez nem kihasználás. Csupán szeretnének örömöt okozni. Azt hiszed Liam engedi, hogy bármit is én fizessek? Repülőjegy, belépő, vacsora akármi? Nem. Mindent ő fizet, és ha nem engedem neki, megbántódik. Ezen a módon is kifejezik azt, hogy szeretnek minket. –magyarázta türelmesen

-         Értelek. Nagyon édes tőlük, de én érzeném rosszul magam. –álltam egyik lábamról a másikra

-         Tudod mit? Majd én fizetek mindent, amit szeretnél. –mosolygott

-         De Danielle! –néztem rá

-         Ez a két lehetőséged van. Melyik mellett döntesz? –kérdezte

-         Ahhoz még kevésbé van pofám, hogy téged és Liamet használjam ki. Szóval marad Harry kártyája –vettem ki a kezéből

-         Jó kislány –mondta

-         Naa!! –néztem rá

Erre nevetve megölelt és ez olyan jó érzéssel töltött el. Ezután mindenki ment készülődni és fél óra múlva már lent gyülekeztünk a nappaliban. Vagyis pontosabban én a konyhában, mivel a többiekkel ellentétben még nem reggeliztem. Anne épp a konyhában tevékenykedett így belépve egy hatalmas ölelésben volt részem.

-         Kicsit megkésve, de boldog születésnapot drágám –ölelt meg

-         Köszönöm –motyogtam megilletődve

-         Este duplán lesz ünnepelni való! Egyrészt a születésnapod másrészt meg azt ünnepeljük, hogy bejutottatok! –engedett el

-         Ez fantasztikus! Köszönjük! –öleltük meg csoportosan

-         De nem akarunk nagy gondot okozni. –nézett rá Vic

-         Dehogyis! Amikor a fiúk jutottak be, akkor is nagy bulit rendeztünk! És nem fáradtság! –mosolygott

-         Akkor mi elmennénk vásárolni –ugrott hátulról ránk Gemma

-         Rendben menjetek csak. Addig én is elugrok még a boltba egy-két dologért. Érezzétek jól magatokat –ment fel az emeletre

-         Ugye nem terveztél semmi nagy vásárlást? –sandítottam Gemmára

-         De igen! Veszünk valami nagyon csini ruhát mindenkinek. Neked is, hogy elbűvöld az öcsémet –kacsintott rám

-         Gemma! –löktem meg játékosan

-         Mi az? Igaz, hogy az öcsém, de sejtem, hogy nem csak bélyegeket nézegettek –nevetett

-         Menjünk inkább! –álltam fel vérvörös fejjel

-         Elpirultál, tehát igazam van! –kiáltott fel és indult meg a többiekkel

Nem válaszoltam helyette bemásztam a hátsó ülésre. Mivel közülünk senkinek nem volt jogosítványa így Danielle vezetett. Az úton nem nagyon szálltam be a beszélgetésbe, helyette felmentem twitterre. Láttam, hogy az otthoni barátnőim írtak nekem születésnapomra és azonnal könnybe lábadt a szemem. Hiányoztak nagyon. Na nem panaszkodom, imádom azt, ahogy az életem most alakul! De némi honvágy bennem van azért. Visszaírtam nekik és megígértettem velük, hogy valamelyik este beszélünk skypen. Lassan ott tartok, hogy elfelejtem az anyanyelvemet. Igaz nem rajongok annyira érte, de lassan már 2 éve nem szólaltam meg az angolon kívül más nyelven. Próbaként halkan motyogni kezdtem, amire a többiektől érdekes fejeket kaptam válaszul.

-         Mi az? –néztem rájuk

-         Te magaddal beszélgetsz? –nézett rám kitörő röhögéssel Lauren

-         Nem. Csak próbálgattam kicsit az anyanyelvemet –mondtam

-         Tényleg, még soha nem hallottunk magyarul beszélni –mondta Vic

-         Nem olyan nagy szám –húztam meg a vállamat

-         Mondj valamit! –nézett rám Caroline

-         Rendben. –gondolkodtam el

„Az én barátnőim a legjobbak a világon!” – mondtam magyarul

-         És ez mit jelent? –kérdezték

Elismételtem nekik ismét angolra visszatérve és egyből fülig szaladt a szájuk. Ez után még sok más dolgot kértek, hogy mondjam el nekik. A szeretlek szó nagyon megtetszett nekik és elhatározták, hogy ezt a fiúknak mondani fogják. Fura volt ismét megszólalni így, de megnyugtató a tény, hogy nem felejtettem el.

A ruhavásárlás nem volt egy egyszerű dolog, mert akármit adtak a kezembe nekem nem tetszett egyik sem. Végül már Danielle fejtette ki, hogy nehéz eset vagyok, de utána hozzátette, hogy csak azért sem adja fel. 4 órányi járkálás után már nyűgös voltam, fájt a lábam, de nem tudtam őket lebeszélni.

-         Tessék, próbáld fel ezt! –adott a kezembe Vic egy krémszínű ruhát

-         Rendben. De ha ez se lesz jó nem veszünk ruhát! –mentem be a próbafülkébe

-         Szeretnéd! –kiabáltak utánam

Hál’ istennek a ruha jó volt. Nem volt se túl kihívó, de mégis sejtető volt. Vettünk hozzá illő cipőt és táskát, utána pedig elindulhattunk végre haza! El se hittem, hogy végre leülhetek, és nem kell rohangálnom. Azonban a lányok egy percnyi szusszanást sem engedtek.

-         Na nem! Most menj fel készülődni! Délután 3 óra van! –húzott fel Lauren

-         Ne már! Még korán van! Megyek enni! –száguldoztam ki a konyhába

Nem kapkodtam el az evészetet, szép komótosan megettem a szendvicsemet, majd felmentem mielőtt fejemet veszik, hogy délután 5 órakor még nem csináltam semmit. Kikészítettem a ruhát az ágyra, majd elmentem lefürdeni és azon gondolkodtam, vajon hol lehetnek a fiúk. Reggel óta nem láttam őket sehol. Talán dolguk van, interjú vagy valami és későn jönnek haza. Azt azért reméltem, hogy estére itthon lesznek. Kicsit elkenődtem arra a gondolatra, hogy talán Harry nem lesz itt a szülinapi bulimon. Begöndörítettem a hajamat, ami további 1 órát vett igénybe, és mire kész lettem szép laza loknikban omlott a vállamra a hajam. Danielle segített a smink elkészítésében és utána kiadta parancsba, hogy óvatosan öltözzek, nehogy elkenjem a sminkem és tönkretegyem a hajam. Így körülbelül fél órás szenvedés volt a ruhámat felvenni és eligazgatni. Este 8 körül a lányok már türelmetlenül várakoztak rám Vic szobájában. Felvettem a cipőmet, megnéztem még utoljára magam a tükörben majd az asztalhoz léptem. Folyton néztem hátha telefonál vagy ír Harry, de semmi. Csalódottan dobtam az ágyra a telefont és elhatároztam, hogy nem fogok szomorkodni. Anne és Gemma annyit dolgoztak ezen a bulin és részben miattam. Nem rontom el a kedvüket. Mosolyogva mentem át a lányokhoz akik láthatóan megkönnyebbültek, hogy végre elkészültem. Miután megkaptam mindenkitől, hogy milyen jól nézek ki, elindultunk le. A lépcső aljába érve Gemmával futottunk össze.

-         Hívtunk pár embert, remélem nem baj. –magyarázta

-         Gemma, mi csak vendégek vagyunk itt. Azt hívsz akit szeretnél –mondtam neki

-         Bolond vagy. Csak pár ismerőst meg Harry régi haverjait. Ja és jön Andy is, Liam haverja. –magyarázta

-         Rendben. –bólintottunk.

Senkit nem ismertünk a felsorolt emberek közül, de ez várható is volt. Megbeszéltük a lányokkal, hogy együtt maradunk az este folyamán.

A ház lassan megtelt emberekkel, akiket nem ismertem. Voltak közöttük rokonok és barátok is. A rokonoknak Anne és Gemma felváltva ám de annál lelkesebben mutatott be engem. Mindenki nagyon aranyosan fogadott és kívánták, hogy sokáig együtt legyünk Harryvel. Udvariasan mosolyogtam és szégyenlősen fogadtam a kedves szavakat. 10 óra körül körbenéztem és láttam, hogy a lányok eltűntek mellőlem. Hosszabb kutatás után megtaláltam őket a konyhában, méghozzá a fiúkkal! Észre se vettem, hogy megjöttek. Azonban csalódottan láttam, hogy Harry nincs velük.

-         Sziasztok! –köszöntem nekik

-         Szia királylány! –jött oda hozzám Zayn és megforgatott

-         Boldog születésnapot! –jöttek oda a többiek is én, pedig próbáltam leplezni csalódottságomat

-         Köszönöm fiúk! Ha valami drága ajándékot vettetek, kinyírlak titeket! –fenyegettem meg őket

-         Sajnos nem váltják vissza. Szóval el kell fogadnod –nevetett Niall

-         Lököttek –mondtam

Sok időt nem tudtam egy helyen tölteni, mivel Gemma rendszeresen magával húzott, hogy bemutasson Harry barátainak. Félve húztam össze magamat, mikor láttam, hogy némelyikük furán méreget. Voltak, akik aranyosak voltak és barátságosan öleltek meg. Meséltek Harryről, hogy milyen volt kis korában. Elmeséltek pár igen vicces sztorit arról, hogy miket műveltek az iskolában, amiken jókat nevettem. Nevettem. Harry hiánya azonban egyre inkább rányomta bélyegét a kedvemre. Végül megunván a „lenéző” pillantásokat felvettem a kabátomat és kimentem a kertbe. A többiek jól megvoltak a fiúkkal, Gemma és Anne pedig a nagyszülők társaságában élvezték az este nagy részét. Leültem a hintaágyra, és lassan ringatni kezdtem. Ismét elfogott a honvágy. Olyan erővel tört rám, mint még soha. A tanév kezdete óta nem voltam otthon és hiányoztak a szüleim. A tesóm és a barátaim. Hiányzott anyu védelmező és meleg ölelése, miközben a hajamat simogatja. Nem tudtam a lányok, hol akarják tölteni a Karácsonyt – megkérdeztem Niallt és mondta, hogy Karácsonyra kijöhetünk az X-Factor házból – de én úgy terveztem, hogy otthon töltöm. Magyarországon a családommal. Ezt még nem kötöttem az orrukra, de ezt már elhatároztam. Hiányozni fognak, főleg Harry, de nem vagyunk összenőve. Töprengésemből egy hang zökkentett ki.

-         Betti! Betti! Gyere, most vágjuk fel a tortát! –kiabálta Lauren

Megráztam a fejemet és mosolyogva intettem neki, hogy nem megyek. Szerencsére annál nagyobb volt a jókedve, hogy észrevegye valami bánt. Így csak annyit kiabált újra, hogy ha meggondolom magam, menjek be, mert isteni a buli. Ebben nem kételkedtem, csak most végre megkaptam azt a magányt, amire vágytam. Behunyt szemmel élveztem a pillanatot, amit most a telefonom zavart meg. Kivettem a kabátom zsebéből és láttam, hogy Eric írt. Elmosolyodtam az sms olvasása közben.

„Szia kisprücsök! Nem lenne kedved még az X-Factor rabságra ítélés előtt eljönni Írországba? Körbejárnánk a környéket, és kicsit feltöltődnénk. De ha ebből megint balhé lesz, akkor inkább ne. Csak gondoltam jól esne egy kis kikapcsolódás! Üdvözlöm a lányokat és a fiúkat. Majd írj. Eric”

Ez kellett most nekem. Bepötyögtem a választ és elküldtem azonnal.

„Szia te nagy mamlasz! Miért érzem úgy néha, hogy olvasol a gondolataimban? Valamiért mindig ráérzel arra, hogy mire van szükségem. Ha nem nagy gond mind a négyen mennénk boldogítani. A fiúk miatt meg ne aggódj. Ne lesz baj. Betti”

Egy-két nap nagyon jót fog tenni nekünk. Ennyi elég lesz, arra hogy valamelyest csökkenjen a honvágyam és még a fiúkkal is kellő időt, tudunk eltölteni. Már persze aki. Lassan éjfél van és Harry még mindig sehol. A ruha kezdett kellemetlenül szorítani és a cipőben már megfájdult a lábam. Miért vettem meg ezt a szép ruhát, ha az, aki miatt vettem nem is látja rajtam? Kedvem lett volna átöltözni melegítő ruhába, de tudtam a többiek, nem engednék. Nagyot sóhajtva álltam fel a hintaágyról és mentem be. Belépve a konyhába azonban azt kívántam, bár kint haltam volna fagyhalált ahelyett, hogy bemegyek. A konyha közepén ugyanis ott állt Caroline. Olyan érzés volt, mintha hasba rúgtak volna, de igyekeztem nem kimutatni. Rezzenéstelen arccal álltam a tekintetét és kimérten biccentettem felé. Merev tekintettel mentem be a nappaliba, ahol tovább fokozódtak a szenvedéseim. Meghallottam ugyanis egy beszélgetést, amiben azt fejtegették, hogy Caroline mennyivel jobban illett Harryhez. Ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban. Átvágtam a tömegen és a lépcsőt vettem célba nem törődve az utánam szóló hangokkal. Csak Harry szobájába akartam menni, bekucorodni a takaró alá és nem foglalkozni semmivel. Azonban mielőtt elérhettem volna a lépcső alját, két kéz fonódott a derekamra. Rögtön tudtam, hogy Ő az. Ahogy ölelt, ahogy teste a testemhez simult, és ahogy a nevemet suttogta. A sírás kerülgetett, de összeszorítottam a szememet.

-         Hova mész? –kérdezte halkan

Megráztam a fejemet, nem jött ki egy hang se a torkomon.

-         Mi a baj? –hangjában aggodalom csengett

-         Semmi –mondtam elhaló hangon

-         Kicsim –fordított maga felé

-         Ne itt. –hajtottam le a fejemet

-         Gyere –fogott kézen és húzott el a könyvtár felé

Szótlanul és lehajtott fejjel követtem őt. Mikor becsukódott mögöttünk a könyvtár ajtaja lerogytam a kanapéra és arcomat a kezembe, temettem. Harry letérdelt elém és várta, hogy megnyugodjak. De nem ment. Könnyeim végül megtalálták a kifele vezető utat és ujjaimon keresztül hullottak az ölembe.

-         Ne sírj, kérlek. Mi a baj szerelmem? –húzott magához szorosan

Megráztam ismét a fejemet és szorosan bújtam hozzá. Szerencsére nem faggatott tovább, csak simogatta a hajamat és a hátamat miközben nyugtató szavakat suttogott. Miután kellően kisírtam magamat és már csak hüppögtem, lágyan eltolt magától majd megsimogatta az arcomat.

-         Elmondod mi történt? –kérdezte lágyan

-         Nem jöttél –mondtam

-         Sajnálom –hajtotta le a fejét

-         Itt van Caroline –motyogtam tovább igen értelmesen

-         Tudom.

-         A barátaid sem szeretnek –mondtam ki végül

-         Tessék? –emelte fel a fejét

-         Legalábbis egy része azt gondolja, hogy Caroline jobban illik hozzád –motyogtam

-         Ezt honnan veszed? –kérdezte

-         Hallottam –rántottam meg a vállamat

Láthatóan ez váratlanul érte. Láttam az arcán, ahogy változnak az érzései. Először meglepettség, majd döbbenet, aztán harag végül lágyabbak lettek a vonásai mikor óvatosan felemelte a fejemet.

-         Sajnálom kicsim. Sajnálom, hogy nem jöttem előbb. Hogy Caroline itt van, és hogy ezt kellett hallanod. Sajnálom az egészet. Ennek egy boldog estének kellett volna lennie –túrt a hajába

-         Miért nem jöttél? –kérdeztem

-         Ezért –nyúlt bele a zsebébe

Egy kis dobozt húzott elő, amit a tenyerébe rakott. Meredten néztem rá és még hüppögni is elfelejtettem. Zöld csillogó tekintetét az enyémbe fúrta mélyen.

-         Harry....ez mi? –hangom megremegett

-         Ez az én születésnapi ajándékom. –mondta

-         Ez....-kezdtem

Kinyitotta a dobozt és a szívem óriásit dobbant. Egy gyönyörű arany-fehér arany gyűrű volt a dobozban. A szívem ezerrel dobogott a kezem pedig remegett. Harry kivett a gyűrűt és úgy fordította, hogy lássam a belsejét.

-         Te belegravíroztattál? –néztem rá

-         Igen. Hogy mindig emlékezz arra, mennyire őrülten szeretlek. És hogy csak a tiéd vagyok. Szeretlek –döntötte a homlokát az enyémnek

Elvettem tőle a gyűrűt és megnéztem közelebbről. A lélegzetem is elakadt.

„Az egyetlen szerelmemnek, aki megmentett. Neked adom a szívemmel együtt! Szeretlek!”

Nem tudom miként tudta ezeket rávésettetni erre a kis gyűrűre, de nem is érdekelt. Kivette a kezemből a gyűrűt és felhúzta az ujjamra. Karjaimat szorosan fonva a nyaka köré bújtam hozzá. Hajába túrtam és éreztem ahogy megremeg.

-         Köszönöm, hogy vagy nekem. Szeretlek Harry. Mindennél jobban –suttogtam a fülébe

Hallottam, hogy most az ő lélegzete akadt el. Szorosan vont magához és megcsókolt.

-         Én is szeretlek!

___________________________________________________

A lányok ruhái:

Lauren

Danielle

Vic

Caroline

Betti