II. évad 8. rész

Szeretnék ajánlani egy dalt, ehhez a részhez, amit persze csak javasolni bátorkodom.

A zene meghallgatásáért katt erre: Westlife - As love is my witness

*  Betti szemszöge *

Nem tudom már mióta lehettünk bent az égő arénában, de egyre inkább kezdett elfogyni a levegőnk. A közvetlen közelünkben egy részen beomlott a tető óriási port kavarva, ami tovább szította a tüzet. Igyekeztünk ébren maradni és nem megadni magunkat a fojtogató füstnek, de nagyon nehezen ment. Lauren-t többször felráztam, mert már csukódtak lefelé a szemei, és csúnyán köhögött a füst miatt. 

-         Szerinted kijutunk innen? –kérdezte

-         Nehogy nekem valamiféle búcsúzkodásba kezdj, mert a tűz helyett öllek meg! –néztem rá szigorúan

-         De hát….senki nem jön! Látod! –szorította össze a szemeit

-         Lauren figyelj rám! Ki fogunk jutni! –mondtam bár én is kételkedtem benne

-         És ha nem? –nézett rám nagy kétségbeesett szemekkel

-         Olyan nincs. Minden rendben lesz –öleltük meg egymást 

Igyekeztem magamat is nyugtatni, nem csak Lauren-t, de nem volt könnyű. Nem tudom mennyi ideig bírtuk még, aztán elragadott minket a sötétség.

*Louis szemszöge*

A percek őrjítően lassúan teltek és még mindig nem láttuk, hogy visszajöttek volna a tűzoltók. Az aréna teteje hátborzongató hang közepette beomlott, aminek következtében mindannyian helyből lesápadtunk. Remélni tudtuk csak, hogy a lányok nem ott voltak. Vic a karjaimban zokogott és azt hajtogatta, hogy csak a lányoknak ne legyen bajuk. Ezt kívántam én is. Tiszta szívemből kívántam, hogy élve kerüljenek elő. Folyton azon agyaltam, hogy nekünk miért nem tűnt fel, Betti fura üzenete. Ha előbb rájövünk talán megmenthettük volna őket azzal, hogy korábban ideérünk. A fenébe is, kedvem lett volna valamibe teljes erőből belerúgni, de helyette továbbra is Vic hátát és haját simogattam lágyan. Ránéztem Harry-re és Zayn-re, és a szívem összefacsarodott. Mindkét fiú meredten nézett az aréna felé és a tekintetükben félelmet illetve reménykedést láttam. A helyükben én is így éreznék. Mi is féltünk, hiszen imádjuk a lányokat, de nekik a szerelmeikről volt szó. Nem is tudom, mit tennék, ha Vic-ről lenne szó. Valószínűleg beleőrülnék a gondolatába is, hogy valami baja eshet. A másik, ami elgondolkodtatott, hogy miként ütött ki tűz az arénába. Nem osztottam meg a gondolataimat a többiekkel, de nekem gyanús volt ez az egész. Az üzenetet most már világos, hogy nem Betti írta. De akkor ki? A válasz hirtelen villámcsapásként ért, és halkan elkáromkodtam magam. 

-         Mi az? –nézett rám Niall

-      Csak azon agyaltam, hogy szerintetek mi történhetett az arénában? Betti fura üzenete, amiben csak magáról ír, és a váratlan tűz. –mondtam

-         Mire akarsz kilyukadni? –kérdezte Liam

-       Ki az aki képes lenne ilyen kegyetlen módon ártani Bettinek? És aki nem tudhatta, hogy Betti nincs egyedül? –kérdeztem

-         Caroline –motyogta döbbenten Niall

-         Pontosan. Én legalábbis rá tippelek –bólintottam

-         A francba! Ilyen messzire csak nem megy el! –pislogott rám döbbenten Liam

-         Szerintem meg képes. Hónapok óta zaklatja őket és nem egyszer nekiesett Bettinek. –mondtam

-         Ha ez igaz, akkor a saját kezemmel fojtom meg! –mondta Caroline

-         Nyugalom kicsim –húzta magához Niall

Tekintetünkkel mindannyian a fiúk felé néztünk és némán megráztuk a fejünket. Harry már a fal tövébe csúszott le, és fejét a karjára hajtva sírt. Zayn mellette térdelt és igyekezett megnyugtatni göndör barátunkat, de az ő arcát is a könnyei mosták. Nem hangosan zokogott, de láttam, ahogy a vállát rázza az elfojtott sírás. Elengedtem Vic-et, és átadtam Liam-nek, aki szorosan ölelte magához a szerelmemet. Odamentem Harry-ékhez és leültem melléjük. Harry felemelte a fejét és pár pillanattal később, már a pólómat áztatták a könnyei. Zayn a hajába túrva állt fel és sétált odébb. Láttam, ahogy Danielle odasétál hozzá és szorosan megöleli. Ennek következtében kitört Zayn-ből is a sírás és szabadjára engedte fájdalmát. Így ültünk tovább és feszülten vártunk. És vártunk….aztán hirtelen felgyorsultak az események. 

Láttuk ahogy néhány tűzoltó kirohan, és karjukban ott voltak a lányok. Harry és Zayn valószínűleg odarohantak volna, ha nem fogjuk le őket. A mentősök azonnal odamentek és elvették tőlük a lányokat és egy-egy hordágyra fektették őket. Nem álltunk messze így láttuk, hogy a lányok nincsenek eszméletüknél. Hallottam, ahogy Harry elmotyog, egy „nem halhat meg” mondatot, mire szorosabban öleltem. Nem, az nem lehet, hogy meghaljanak. Erősek és kitartó makacs lányok. Néztük, ahogy stabilizálják az állapotukat, majd berakták őket a mentőbe. Miután megkérdeztük, hogy melyik kórházba viszik őket, mi is kocsiba ültünk és követtük a mentősöket. Beérve a kórházba, egy nővérke nyugalomra intett minket és leültetett a váróterembe. Mondta, hogy a lányokat már bevitték a műtőbe és jó kezekben vannak. Harry és Zayn azonban képtelen volt megnyugodni. A lányoknak hoztunk egy-egy pohár meleg teát, ami lenyugtatta őket úgy, ahogy. Már nem rettegtek annyira a tudattól, hogy a lányoknak komoly bajuk eshet, tudták már biztonságban vannak. A fiúknak is hoztunk egy-egy pohár teát, de nekik – a nővérke segítségével – tettünk a poharukba egy enyhe nyugtató cseppeket. Szerencsére ezek beváltották a hozzájuk fűződő reményünket, ugyanis lenyugodtak valamelyest. Harry a földön ülve nézte meredten a műtő ajtaját, Zayn pedig Danielle vállának dőlve behunyt szemmel ült. Feszült percek talán órák teltek el, mire kinyílt a műtő ajtaja. Elsők között pattantam fel, mire az orvos felénk fordult. 

-         Maguk a hozzátartozóik? –kérdezte

-         Igen, hogy vannak a lányok? –kérdeztem hadarva

-     A körülményekhez képest jól. Sikerült stabilizálni az állapotukat, de kómába estek. Sajnálom –mondta

-         Ez mit jelent? –kérdezte Liam

-         Azt, hogy mostantól rajtuk áll, hogy mikor ébrednek fel. Elég súlyos égési sérüléseket szenvedtek, amiket lekezeltünk és folyamatos megfigyelést igényel. Viszont isteni csoda folytán a mérgező füst sem tett kárt bennük. Ha akarnak, bemehetnek hozzájuk, egy fél óra múlva. –mondta majd megveregette együtt érzően a vállamat és tovább ment 

Szavait döbbent csend kísérte. Részben megkönnyebbültünk, hogy életben vannak, hogy van esély a felépülésre, de részben meg is rémültünk. Kómába estek. A nővérke fél óra múlva visszatért és a kezünkbe nyomott zöld ruhákat, amiket fel kellett vennünk. Egy maszkot húztunk az arcunkra, majd bemehettünk a lányokhoz. Két egymás mellett lévő ágyon feküdtek, rengeteg cső volt a testükbe vezetve és egy kis gép pityegett jelezve a szívverésüket. Harry és Zayn remegő kezekkel simított végig a lányok kezén és láttam, hogy ismét sírnak. 

-         Fel kell ébrednetek. –motyogtam és az én szememben is könnyek gyűltek

-         Ne aggódj, fel fognak ébredni –mondta mellettem állva Liam

-         Muszáj, nem hagyhatnak itt minket –mondta Niall elcsukló hangon

-      Most mellettük kell lennünk, és a fiúk mellett. Nem szabad őket magukra hagynunk. –mondta Danielle Liam-et ölelve

-         Egyetértek. –mondtam 

Mindannyian némám meredtünk a fiúkra, ahogy a lányok ágya mellett ülve a kezüket szorongatva sírnak. Csak remélni tudtam, hogy a lányok minél hamarabb magukhoz térnek és minden rendben lesz újra.

* Betti szemszöge *

Úgy éreztem magamat, mintha egy hosszú szendergésből ébredtem volna. Meg akartam mozdulni, de a testem nem engedelmeskedett. Sajgott a fejem és minden porcikám fájt. Először nem tudtam, hogy hol vagyok, majd beugrottak az emlékképek. Az aréna, Caroline, a tűz és nem tudunk kijutni. Rémület járta át a testemet, majd hirtelen angyali nyugalom árasztott el. Olyan volt, mintha egy hűs szellő simogatta volna az arcomat. Elmosódott hangokat hallottam, de mielőtt megérthettem volna őket, újra magával ragadott a sötétség. 

Többször tértem magamhoz és vesztettem el az eszméletemet, fel akartam ébredni, kinyitni a szememet, de a testem egyszerűen nem válaszolt az akaratomra. Olyan fáradtnak éreztem magamat, aludni akartam, ott maradni a mennyei puhaságban és soha fel nem kelni. Azonban ekkor egy zöld szempár villant be az elmémbe. Egy göndör hajzat, édes mosoly és az a zöld szempár. Harry! A felismerés ismét borzongást váltott ki belőlem, de most jó értelemben. Tudni akartam, hogy jól van, hogy biztonságban van. Küzdöttem a sötétség ellen, de sokadszorra is magával ragadott.

*  Harry szemszöge *

Azóta, hogy beszállították a kórházba el sem mozdultam mellőle. Hiába kértek Liam-ék, hogy menjek haza, pihenjek le, képtelen voltam rá. Mellette akartam maradni, hogy ott legyek mikor felébred. Ráadásul nem csak én voltam így, Zayn se mozdult el Lauren mellől. Többször kezdett őrült csipogásba a szívverést mutató készülék, amit az orvos biztató jelnek vett. Azt mondta, hogy ilyenkor visszanyeri a tudatát és már nem olyan mély kómában van. Hinni akartam neki, hinni akartam abban, hogy visszajön hozzám. Nem veszíthettem el őt! Állandóan beszéltem hozzá, elmondtam mindent, könyörögtem neki, hogy nyissa ki a szemét, hogy jöjjön vissza hozzám. De semmi. Már majdnem 5 napja voltak kómában és egyszerűen semmire nem reagáltak. Az orvos türelemre intett minket, amit könnyű mondani. Nem az ő szerelme feküdt kómába esve, sápadtan és törékenyen a kórházi ágyon. Simon elintézte nekünk, hogy ne kelljen koncertre vagy bármi másra mennünk. Megértette, hogy ilyen állapotban képtelenek lennénk bármi ilyesmire. 

*  Betti szemszöge *

Arra eszméltem, hogy nagyon szomjas vagyok. Nehézkesen nyitottam ki a szemeimet, mintha ezer éves álomból ébredtem volna. A fény bántotta szememet, így hunyorogva néztem körbe a helységben. Oldalra nézve az első, amit megláttam, egy göndör hajzat volt, aminek a tulajdonosa az ágyam szélén aludt. A szívemet elöntötte a melegség és lágyan simítottam végig a göndör fürtökön. Erre felkapta a fejét és az ismert zöld szempárral találtam szemben magamat. Fájdalmasan elmosolyodtam és ittam magamba a látványát. 

-         Szia –krákogtam kiszáradt szájjal

-         Felébredtél –motyogta

-         Szomjas vagyok –motyogtam

-         Azonnal szólok az orvosnak –mondta és kirohant 

Oldalra nézve láttam, hogy a másik ágyon Lauren fekszik, akinek a kezét Zayn szorongatja. Ahogy bevágódott az ajtó Harry mögött, felriadtak álmukból. Megkönnyebbülve láttam, hogy Lauren már magához tért, hamarabb, mint én. Az ajtó kinyílt, és Harry sietett be egy orvos kíséretében. 

-         Lám csak, magunkhoz tértünk? –kérdezte kedvesen mosolyogva az orvos

-         Szomjas vagyok –ismételtem

-         Igen, a barátja említette. A nővér mindjárt hoz önnek vizet. Addig megvizsgálom –mondta 

Nem szóltam, hagytam, hogy végezze a dolgát. Harry mellettem állt végig és összeszorított ajkakkal nézte, ahogy az orvos tüzetesen megvizsgál. Időközben a nővér is megérkezett a nagy kancsó vízzel, amiből öntött nekem egy nagy pohárral. 

-         Lassan! –mondta miközben átadta nekem 

Apró kortyokkal estem neki és isteni érzés volt, ahogy végigfolyt a torkomon. Hideg volt és frissítő. 

-         Az életfunkciói jók, és ahogy látom a sérülései is szépen gyógyulnak. Ha a következő 24 órában is ilyen jók maradnak az eredményei, akkor hamarosan hazamehet –mondta majd kiment a nővérke kíséretében

-         Hogy vagy? –kérdezte Zayn

-         Fáj mindenem, sajog a fejem és szúr a tüdőm –soroltam

-         Pont, mint én –mondta Lauren

Miközben rájuk figyeltem és velük beszéltem, megkerestem Harry kezét az ágyon és összefűztem az ujjainkat. 

-         Mióta vagy ébren? Egyáltalán meddig voltam kómában? –kérdeztem

-         6 napig –mondta Zayn

-         Mennyi? –kerekedtek el a szemeim

-         Jól hallottad. Én tegnap ébredtem fel –mondta Lauren

-         Hallottam hangokat, de csak elmosódva. Hogy jutottunk ki? –kérdeztem

-         A tűzoltók hoztak ki titeket. –kaptam választ Zayn-től

-         Ti hogy tudtátok meg? –tele voltam kérdésekkel

-         Visszamentünk az arénához. Volt egy rossz érzésem, és az üzeneted is nyugtalanító volt számomra –mondta Zayn

-         Tudtam, hogy hiányolni fogod a szerelmedet –mondtam Lauren-re kacsintva

-         Most már biztonságban vagytok és ez a lényeges –mondta Zayn megölelve Lauren-t 

6 napig voltam kómában, én meg azt hittem, hogy maximum pár óráig! Megráztam a fejemet és elkezdtem felmérni a sérült részeimet. A karomon a gipsz továbbra is meg volt, a bal lábamon egy vastag fásli volt, ahogy a jobb karomon is. A fejem sajgott és a tüdőmbe néha belenyilallt a fájdalom. Ránéztem Harry-re aki eddig szótlanul ült az ágyam szélén és akaratlanul is elmosolyodtam. 

-         Te tartottad bennem a lelket –simogattam meg az arcát

-         Én? –kérdezte rekedt hangon

-         A te arcod volt előttem –mondtam – A szemed, a szád, a kis gödröcskéid és a hajad –simítottam végig mindegyik részén 

A következő percben Harry magához húzott óvatosan és éreztem, ahogy rázkódik a teste. Jaj ne! Nem törődve a fájdalommal, átkaroltam a nyakát és csitítgatva húztam őt magamhoz. Úgy bújt akár egy kisgyerek és egyre csak sírt. Az én szemeimet is ellepték a könnyek és minden félelmem kitört belőlem. 

-         Annyira féltem, hogy elveszítelek –mondta a hajamba

-         Ahogy én is. Ott bent az arénában arra gondoltam, hogy soha többé nem láthatlak –szipogtam

-         Istenem, amikor megláttam az arénát, ahogy lángokban állt, azt hittem meghalok. –ölelt szorosabban, mire elfojtottam egy fájdalmas nyöszörgést

-         Shh ne csináld ezt magaddal! Itt vagyok és nem hagylak el –simogattam a hátát

-         Ne hagyj el soha! –csuklott el a hangja

-         Soha nem hagylak el. Szeretlek Harry –adtam egy puszit a vállára

-         Én is téged, mindennél jobban szeretlek! –mondta 

Pár percig maradtunk még így, mire Harry megnyugodott. Lágyan elmosolyodva simítottam végig az arcán. Most láttam csak, hogy mennyire fáradt, szemei duzzadtak voltak és arca beesett. Láthatóan nem sokat pihent az elmúlt napokban. 

-         Haza kell menned, pihenni! –mondtam miután megvizsgáltam

-         Nem hagylak itt! –rázta meg a fejét

-         Muszáj pihenned! –makacskodtam

-         Menj csak göndörke, mi majd vigyázunk rá! –szólalt meg egy hang a háta mögött

Felpillantva a kis csapatunk tagjaival találtam szemben magamat. Mindenki ott állt, sőt még ott volt Anne, Gemma, Ed és….a szüleim! 

-         Anya? Apa? –kérdeztem remegő hangon

-         Kicsim! Hát felébredtél végre! –mondta anyu és sírva ölelt magához

-         Jaj, anyu ne sírj kérlek! –öleltem szorosan miközben nekem is egy könnycsepp gurult végig az arcomon

-         Édes kislányom! Annyira aggódtam érted! –mondta miközben apu mögötte állt és lágyan a hátát simogatta

-         Jól vagyok, nem szabadultok meg ilyen könnyen tőlem –mondtam mosolyogva és megfogtam apa kezét

-         Kicsikém –mondta anyu és mikor elengedett két pusziban részesített

-         Szeretlek titeket –mondtam

-         Mi is téged, szóval még egyszer ne ijessz így ránk! –mondta apa

-         Nem fogok. De hogy kerültök ide? –értetlenkedtem

-         Harry hívott minket és küldött értünk egy repülőgépet –mondta apu 

Hálásan pillantottam hátra Harry-re, aki csak szégyenlősen elmosolyodott. 

-         És hol szálltatok meg? Nincs szükségetek semmire? –kérdeztem hadarva

-         Nyugodj meg kislányom. A barátod mindenről gondoskodott. Nagyszerű fiú –nyugtatott meg anyu

-         Igen, valóban az –motyogtam

Miután anyuék elengedtek, a többiek rohantak le és mindenki össze-vissza ölelt és puszilt. A lányok szintén sírva vetették magukat a nyakamba és a válluk felett elpillantva láttam, hogy Lauren azt mutogatja, hogy vele is végigcsinálták ezt. A fiúk is kivették a részüket az ölelgetésből és még Eric is ott volt. Eltelt vagy jó pár óra mire mindenki megnyugodott és végre megkönnyebbültek. Harry mindvégig mellettem ült az ágyon és egymás kezét szorongattuk. Végül anyuék elmentek, hogy lepihenjenek és a többiek is követték őket. 

-         Te is menj és pihenj egy kicsit –mondtam Harry-nek

-         Nem akarlak itt hagyni –mondta makacsul és a hajába túrt

-         Kérlek, rád fér a pihenés –mondtam

-         Majd én itt maradok –mondta Niall

-         Rendben, sietek vissza –mondta megadóan és egy lágy csókolt lehelt az ajkaimra

-         Várlak –néztem rá vágyakozóan 

Óvatosan hátradőltem az ágyon, miközben Niall az ágy mellé húzott egy széket és lelkes mesélésbe kezdett, hogy mi történt az elmúlt 6 napban.