21. rész

A percek idegtépően teltek és én már konkrétan azt se tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány. Nem járt más a fejemben csak az, amit Simon mondott. Lehet elsőre ijesztő lesz ott állni és látni azt a rengeteg embert. De mindig arra kell gondolni, hogy miért is vagyok ott. Aha hát Simon ez az én esetemben nem olyan egyszerűen meghatározható, erre nem gondoltál mi? Megráztam a fejemet és abbahagytam a saját magammal való vitázást. Végignéztem a lányokon és láttam, hogy ők sem túlzottan nyugodtak, de próbáltak megnyugodni. Időközben odajött hozzánk egy férfi, aki egy-egy mikrofont nyomott a kezünkbe és megmutatta merre menjünk föl a színpadra. Mindannyian gépesen bólogattunk bár kétlem, hogy bármelyikünk is túl sokat felfogott volna belőle.

- Még két perc és ti jöttök lányok! Mindent bele és csak ügyesen –kacsintott ránk egy magas barna hajú férfi

Hang egyikünk torkán se jött ki, így csak biccentettünk egyet. Itt már konkrétan éreztem, hogy olyan rosszul vagyok, mint életemben soha. Remegtek a végtagjaim és a szívem össze vissza dobogott a mellkasomban. Elnézve Laurent ő sem lehetett jobb állapotban. Kicsit kilestem a függöny mögül és hirtelen azt hittem rosszul látok. A nézőtér bal szélén, a negyedik sorban lévő fiú olyan volt, mintha Liam lenne. De nem, képtelenség nem jöhettek el

- Minden rendben? –jött oda Vic

- Persze csak egy pillanatig azt hittem, hogy Liamet látom –mondtam

- Hol? –jöttek oda a többiek

- Negyedik sor bal széle. –mondtam

Nem tudtuk végül megvitatni a dolgot, ugyanis az előbbi férfi minket szólított színpadra.

- Úristen –pattantam fel

- Nem csak Oliver. –mondta mosolyogva

- Humoros –néztem rá

- Ti meg úgy néztek ki, mint akik a vesztőhelyükre mennek. Mosolyogni –mondta

Erre mind megeresztettünk egy halvány mosolyt majd felterelt minket.

A színpadra lépni valóban ámulatba ejtő látvány volt. A nézőtéren több száz, talán több ezer ember ült nem tudtam hirtelen eldönteni. Mindenhonnan lámpák világítottak a szemembe és minden szempár ránk szegeződött. A zsűrik asztalához pillantva láttam, hogy ott ül Cheryl Cole, Louis Walsh és zárásként Simon. Ő megeresztett irányomba egy halvány mosolyt amit a bíztatás jelének vettem. Vendég zsűriként Nicole Scherzinger volt jelen. Azt hittem, hogy rosszul látok mikor megpillantottam. Gyönyörű volt, mint mindig és káprázatos látványt nyújtott. Barátságosan mosolygott ránk és már már anyáskodva tekintett végig rajtunk.

- Sziasztok –köszöntött minket Cheryl

- Helo –mondtuk egyszerre

- Hogy vagytok? –kérdezte Simon

- Remekül köszönjük –mondtam

Nem tudom honnan jött meg hirtelen a hangom, ahogy azt sem hogy hirtelen mitől bátorodtam fel, de örültem neki. Az egésznek ott és akkor tétje volt, méghozzá nagy tétje.

- Nagyszerű. Hogy hívnak titeket? –vette át a szót Louis

- Vic vagyok. Lauren vagyok. Caroline vagyok. Én pedig Betti. –mondtuk sorban

- És ti vagytok a Lady Switch. Remek név! Honnan a választás? –érdeklődött Nicole

- Spontán név választás, igazából itt a válogatáson jött az ötlet. –mondta Lauren

- Nagyon jól hangzik, energetikus, figyelemfelhívó és nem utolsó sorban nőiességet sugároz. –bólintott

- Köszönjük –mondta Lauren

- Hány évesek vagytok? –kérdezte Cheryl

- Mindannyian 22 évesek vagyunk –mondta Vic

- Főiskolára jártok? –nézett ránk Simon

- Igen, itt Dublinban járunk főiskolára, közgazdász szakon. –mondtam

- Ez igen komoly választás. És miért vagytok itt ma? –kérdezte Louis

- Szeretnénk kipróbálni magunkat, hogy mire is vagyunk képesek –mondta Lauren

- Utolsó kérdésként, mit fogtok énekelni? –nézett ránk Simon

- A Forever Young dalt. –válaszolta meg a kérdést Caroline

- Nos akkor sok szerencsét –dőlt hátra Simon

A zene elkezdődött és mindenki mi négyünket nézett. Nem az eredeti Forever young dallamot választottuk, hanem a One Direction által feldolgozott változatot. Simon azonnal felismerhette mert mosolyogni kezdett. A dalt Vic kezdte, majd következtem én, tehát rajtam volt a sor hamar, hogy bizonyítsak. Bizonyítsak Simonnak, hogy nem voltak hiába való azok a hetek amikor velem gyakorolt. Valamint bizonyítsak önmagamnak, hogy igenis képes vagyok nagy dolgokra, sőt még azon is túl bármire. Eljött az ideje a bizonyításnak, így vettem egy nagy levegőt és kinézve a közönségre belekezdtem az én részembe. Arra gondoltam, hogy ezek az emberek valami olyat várnak ami egyszerre elképesztő, csodálatos, nagyszerű és szórakoztató. Ettől valahogy megnyugodtam és mindent beleadtam a dolgokba. Elszánt lettem az iránt, hogy kicsikarjak egy igent elsősorban Simontól. A refrénnél a lányokkal tökéletes harmóniában énekeltük és egy kívülállónak úgy tűnhetett, hogy mi nagyon is élvezzük. Bevallom én tényleg élveztem. Igaza volt Liamnek, mikor azt mondta pár nappal ezelőtt, Simonnál a medence partján ülve, hogy ha odakerülsz a színpadra, csak a siker és a zene fog éltetni. Miközben énekeltünk láttam, hogy páran a nézőtérről tapsolnak, sőt volt aki felállt és úgy tapsolt. Leírhatatlan érzés volt látni ahogy tetszik az embereknek az előadásunk. Mikor véget ért a dal a lányokkal összeálltunk egy helyre és olyan történt, amire egyikünk se számított. Simon Cowell felállt és úgy csatlakozott a tapsoló nézők tömegéhez. Azt hittem, hogy ott helyben elsírom magam, főleg amikor Cheryl is követve Simont felállt. Úgy voltam vele ha nem is jutunk tovább ez a pillanat örökre emlékezetes marad. Egymás kezét szorongatva vártuk a zsűri véleményét.

- Őszintén megmondom nagyszerű hangotok van. –kezdte Nicole

- Köszönjük –mondtam szélesen mosolyogva

- Az igazat megvallva nem gondoltam, hogy ilyen produkcióval fogtok elkápráztatni minket – vette át a szót Louis

- A hangotokon van még némi csiszolni való, de ez pár énekórával könnyedén megoldható –nézett fel a papírjaiból Cheryl

- Engem lenyűgöztetek –mondta tömören Simon

- Nos akkor mit mondotok? –nézett végig társain Louis

- Én egy határozott igent –mondta Cheryl

- Köszönjük! –mondta hálásan Vic

- Azt hiszem én is igennel szavazok. Csak így tovább lányok –mondta kedvesen Nicole

- Nagyon köszönjük! –mondtam egyre növekvő izgatottsággal

- Louis? –fordult hozzá Cheryl

- Nagyszerű előadást láthattunk de úgy vélem, hogy nincs meg bennetek az ami ehhez a műsorhoz kell. Sajnálom, de nem. –mondta ki végül

Itt kicsit forogni kezdett velem a világ. Az első elutasítás amit ezen az úton elindulva először kaptunk. Minden Simonon múlt. Egyetlen szó mindent eldönthet.

- Simon? Rajtad múlik a lányok sorsa –mondta Nicole

- Egyetértek Cheryllel, hogy a hangotokon van még mit dolgozni, de az amit előadtatok az előbb fantasztikus volt. Szóval én azt mondom, hogy igen. –bólintott Simon

Uramisten, igent mondott! Felsikítottunk mindannyian és egymás nyakába borultunk. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak vagy kit öleljek. Végül Lauren találta meg a hangját és mondott hatalmas köszönetet Simonnak és a többi zsűritagnak. Miután mindannyian mosolyogva bólintottak elindultunk a színpad széle felé. Képtelen voltam felfogni, hogy tovább jutottunk az első megmeredtetésen! A lépcső aljában Anne várt minket széles mosollyal az arcán.

- Nagyon jók voltatok! –ölelt meg egyszerre mindannyiunkat

- Köszönjük! –mondtam és éreztem, hogy nem tudom már tovább visszatartani a könnyeimet

- Na nehogy most kezdj el pityeregni! Sikerült! Tovább jutottatok! Ez fantasztikus! –ölelt magához Anne

- Igen igaza van csak most valahogy megkönnyebbültem. –motyogtam zavartan

- Ez érthető, de most már megnyugodhatsz. Mindannyian megnyugodhattok. Ha így fogtok szerepelni a kiképzőtáborban is, akkor minden rendben lesz. –engedett el

- Menni fog! –mondta Lauren boldogságtól sugárzó arccal

Összenéztünk és láttam a többiek szemében azt ami valószínűleg az enyémben is látni lehetett: boldogság. Nem tudtuk, hogy mire számíthatunk és most meg itt vagyunk! Tovább jutottunk! Épp Laurenhez fordultam amikor egy ismerős arcot véltem felfedezni a tömegben.

- Eric!?

- Nahát végre megvagytok! –jött oda hozzánk

- De hát miért nem szóltál, hogy itt leszel? –öleltem meg

- Mert ma reggelig még én se tudtam, hogy itt leszek –nevetett

- Ma döntötted el, hogy eljössz? –nézett rá Vic

- Valójában igen. Nem igazán jutottam döntésre, de aztán úgy gondoltam vesztenivalóm nincs –ölelte meg sorban a lányokat

- És voltál már? Hányas a te számod? –érdeklődtem

- Még nem voltam. Az én sorszámon a 166255 –mondta a pólójára mutatva

- Akkor megvárunk –mondta Vic

- Igen ez egyértelmű! –tette hozzá Caroline

- Ti már voltatok? Hogy ment? –zsongott be

- Igen, mi épp az előbb voltunk és.. tovább jutottunk!! –sikította el a végét Lauren

- Úristen gratulálok lányok! –ölelt meg minket

- Biztos te is tovább jutsz, ez nem kétséges! –löktem meg finoman

- Úgy legyen –bólintott

- Addig is szeretnélek bemutatni Harry édesanyjának. Eric ő itt Anne, Anne ő itt a legjobb barátunk Eric. –mutattam be egymásnak őket

- Nagyon örvendek a találkozásnak –mondta udvariasan Eric

- Szintúgy. Valamint nagy kalappal neked is –mosolygott rá kedvesen

- Köszönöm. Bár én már annak is örülök, hogy a lányok bejutottak. Csodálatosak és megérdemlik ezt a lehetőséget. –mondta Eric megölelve Vicet

- Én meg annak örülök annak, hogy a fiam most jobban választott –mondta anne és rám nézett

Egy percig itt lefagytam. „Most jobban választott” Tehát minden tagadás ellenére volt valami közte és Caroline között. Nem firtattam tovább a dolgot úgy voltam vele, majd négyszemközt a lányokkal megbeszélem ezt. Anne egy ideig még maradt velünk remekül elbeszélgettem vele és kiderült, hogy csodálatos nő akivel egész jól kijöttem. Megállapítottam magamban, hogy Harry nagyon hasonlít rá, a mosolya, a szeme, a kis gödröcskék az arcában mikor nevet, minden. Hosszú órák elteltével Eric került sorra és most miatta kezdtünk el izgulni. Stevie Wonder – I just called to say i love you dalát adta elő. A háttérben voltak kihelyezve kivetítők amelyen keresztül láthattuk, hogy mi történik odabent. Eric hozta a formáját és viccesre próbálta venni a figurát. Nicolet sikerült megnevettetnie és Simon is mosolyogva bólogatott. Mikor elkezdett énekelni ismét rádöbbentem arra, hogy milyen eszméletlenül jó hangja van. Továbbá arra is, hogy hihetetlenül jól tudja utánozni Stevie Wondert. Vic kezét szorongatva vártam a zsűri bírálatát és mikor a négy emberből, hárman igent mondtak én kezdtem el hangosan sikítozni a színfalak mögött. Mikor széles mosollyal az arcán lejött a színpadról mind a négyen a nyakába borultunk.

- Mondtuk! Mondtuk! –harsogtuk egyszerre

- Igen ti megmondtátok, de mindjárt megfojtotok! –nevette el magát

- Bocsi –engedtük el gyorsan

- Ez szuper mindannyian tovább jutottunk! –lelkendezett Lauren

- Hihetetlen! –rázta a fejét Caroline

- Az –értettem egyet

- Mind nagyszerűek voltatok. –mondta Anne

- Köszönjük –mondtuk egységesen

- Akkor most merre? –kérdeztem

- Nem tudom, mindjárt megkérdem Olivert –mondta Lauren és eltűnt

- Oliver? –nézett ránk Eric

- A srác aki intézi a dolgokat –magyarázta Vic

- Ah hogy ő Oliver –bólogatott lassan

- Na az a szitu, hogy ezzel a lappal kell jelentkezni 1 hét múlva Londonban, a Wembley Arénában. –mondta

- Wow a Wembley Aréna hatalmas. –mondtam

- Igen. Ott lesz eligazítás, megkapjuk a szállást is minden. –mondta

- Hát akkor irány haza –nyújtózkodott Eric

- Gyerünk –indult meg Vic

Mindannyian hihetetlenül boldogok voltunk és szinte madarat lehetett volna fogatni velünk. Még ha a kiképző táborban el is bukunk, Simontól megkaptam az áhított elismerést és ez már minden szenvedést megért. Kicsit le voltam maradva a többiektől a gondolataimba merülve, mikor oldalra pillantva ismét mintha Liamet láttam volna.

- Lányok, én már megint hallucinálok –álltam meg

- Mit is? –jött mellém Eric

- Olyan volt, mintha Liamet látnám –indult meg abba az irányba

- Kizárt, nem hiszem hogy ide jöttek volna –jöttek utánam

- Kétszer csak nem halluzom ide Liamet –kezdtem el futni

Nyomomban a többiekkel futottam át a stadion hátsó részén és biztos voltam abban, hogy nem képzelődtem.

- Most meg hova tűnt? –forgolódtam

- Szerintem rosszul láttad –mondta az oldalát szorongatva Vic

- Egyszer még rendben van, de kétszer már gyanús –pásztáztam a tömeget

- Ott! –kiáltott fel Lauren és a hátam mögé mutatott

Megfordulva láttam, hogy valóban nem képzelődtem. Ott állt az összes fiú az egyik vészkijárat előtt, ránk mosolyogtak majd eltűntek az ajtó mögött.

- Csak nem vagyok bolond –futottam az ajtó felé

- Jó rendben elismerem –mondta Eric

- Mi van ha felismerik őket? –aggodalmaskodott Caroline

- Beültek a nézőtérre anélkül, hogy akárkinek is feltűntek volna. Szerintem ezen a részen már túl vagyunk –mondta Lauren

- Jogos –mondtam

Az ajtón kiérve hirtelen felsikítottam, ugyanis két kéz fonódott a derekamra és rántott el oldalra. Mikor felmértem a „támadómat” láttam, hogy Harry vigyorog rám szélesen.

- Nem vagy normális! –mondtam erősen tagolva ezt a három szót

- Nem bírtuk ki, hogy ne jöjjünk el –mondta Zayn magához húzva Laurent

- Mi van ha felismernek titeket? –kérdezte Louis karjaiban Vic

- Vigyáztunk. –vigyorgott Liam az ajtónak dőlve

- Ez akkor is veszélyes volt –mondtam

- Erről Anne is tudott? –nézett Harryre Lauren Niall karjaiból

- Nem vagyis igen. 1 órára rá, hogy anya elment elhatároztuk, hogy mi is eljövünk –mondta Harry

- Akkor ő is tudott róla. –mondtam inkább magamnak

- Igen tudott róla –mondta Harry

- Egyébként is most az a lényeg, hogy tovább jutottatok! –ordított fel Liam lelkesen

- Csss!! –intettük le a lányokkal egy emberként

- Miért? –pislogott ránk megszeppenten

- Szerinted mennyire kelt feltűnést, hogy Liam Payne elkezd ordibálni egy parkoló közepén? -kérdezte Lauren

- Kit érdekel? Nagyon ügyesek voltatok! –kapott fel Harry és pörgetett meg

- Úhh ne ezt még mindig nem szeretem –szorítottam össze a szememet

- Annyira jók voltatok, nem is tudom mitől féltetek –puszilta meg Laurent Zayn

- Az egésztől. Bár Liam igazad volt –nyitottam ki a szememet, mikor végre Harry lerakott

- Miben is? –hajolt közelebb vigyorogva

- Abban amit arról mondtál, hogy milyen érzés lesz a színpadon állni –néztem fel rá

- Mondtam én –kacsintott rám

- Egoista –löktem meg az egyik fürtjét

- Na azt hittem ezt csak nekem csinálod –vágott durcás képet Harry

- Neked ezt szeretem csinálni –mondtam majd közelebb húzódtam hozzá és beletúrtam a hajába

Erre csak elmosolyodott és a keze lecsúszott a derekamra. Önelégelt mosoly jelent meg az arcán és mikor rám nézett láttam, hogy tetszett neki.

- Hmm szép, okos és tehetséges –mondta

- Szép? –húztam fel a szemöldököm

- Ne kezd megint. Nekem a legszebb vagy –mondta és minden előjel nélkül lehajolt és megcsókolt.

Minden meggondolás nélkül csókoltam vissza azonban a következő pillanatban valami villant a közelünkben. Oldalra kaptam a fejemet és láttam, hogy egy férfi minket fotóz. Harry nem szólt semmit csak kézen fogott és elindult velem a másik irányba. A többiek sietős léptekkel követtek minket és amíg a kocsihoz nem értünk senki nem szólt egy szót sem. Nem mertem hátra nézni, hogy követ-e minket az a férfi vagy hogy fotóz-e. Azon gondolkodtam, hogy ennek milyen következményei lesznek.

- Egy csodás napnak indult a mai és elrontott mindent ez a fotós – gondoltam magamban

Gondolatmenetemből Harry zökkentett ki aki behúzott maga után a kisbusz hátsó ülésére.

- Kisbusz? –nézett Louisra az elől ülő Vic

- Nem akartunk sok kocsival jönni így lenyúltuk ezt a kis szépséget –magyarázta Louis miközben elindította a motort

Nem szóltam egy szót se csak ültem Harry és Liam között magam elé meredve. Harry végig a kezemet szorította és valakivel telefonon beszélt.

- Ne vágj már ilyen képet –lökött meg kedvesen Liam

- Hm? –néztem fel

- Mondom ne legyél már ennyire elkenődve –ismételte meg

- Jah, nem vagyok elkenődve csak picit aggódok –motyogtam

- Miért? –nézett rám értetlenül

- Hogy ebből most mi fog kisülni. Az a sok pletykalap és a rajongók. –ráztam meg a fejemet

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. –mosolyodott el

Én csak bólintottam egyet és Harry felé pillantottam. Kezeink ekkorra már szét váltak mivel ő valamit keresni kezdett valamit a táskájában és idegesen mutogatott. Louis megállt a pirosnál és nekem annyi minden zakatolt a fejemben. Vic Louissal beszélgetett, Caroline és Niall valamint Lauren és Zayn előttünk ültek és élénk beszélgetésbe elegyedtek. Harry még mindig telefonált és Liam pedig a mobilján pötyögött. Olyan érzésem lett hirtelen, hogy megfulladok ha tovább kell abban a szűk kisbuszban lennem. Hirtelen elhatározástól vezérelve, gyorsan átmásztam Liamen és elhúzva az ajtót kiugrottam a kocsiból majd átfutottam egy audi előtt az úton. Hallottam a többiek hangját, hogy utánam kiabálnak, de nekem magányra volt szükségem. Nem akartam őket megbántani vagy hogy azt higgyék egy gyáva sírós kislány vagyok, de egymagam akartam lenni, hogy átgondolhassam a dolgokat. Valljuk be nem kevés dolog történt velem, amióta ez az egész X-Factor őrület beférkőzött a lányok fejébe. Simonnal az órák, aztán az éneklés Londonban majd Harry. Na igen Harry. Talán ő forgatta fel legjobban és legédesebb értelemben véve az életemet. Örülnöm kellett volna amiatt amit elértünk, hogy tovább jutottunk az első meghallgatáson, de ez az ügy a fotóssal mindent elrontott. Még időben a járdára értem, mielőtt a lámpa zöldre váltott volna, így nem akart egy autós se elütni csak néhányan döbbenten néztek, hogy mit keresek én a kocsik között. Megfordulva nem láttam magam mögött senkit, valószínűleg nem tartották a többiek jó ötletnek, hogy utánam rohangásszanak ennyi autó között. Tudtam, hogy első dolguk lesz keresni egy parkolót és utánam jönni így azon kezdtem agyalni hova menjek, ahol nem találnak rám még egy fél óráig legalább. Szerettem őket és Harry közelsége is hiányzott, de idő kell, hogy feldolgozzak mindent, hogy újra tisztán gondolkozhassak. Elindultam random az egyik irányba és sodródtam az embertömeggel. Nem tudom mennyi ideje sétálhattam, mikor megláttam egy vidámparkot a másik oldalt. Tökéletes! Sok ember és annyi lehetőség van ott, hogy eltűnhessek. Kifizettem a jegyemet és sietős léptekkel elindultam az óriáskerék felé amit sorban állás közben pillantottam meg. Laurennel egyszer felültünk egy ilyenre és eluntuk a fél életünket mire lement az egy menet. Ami nekem most történetesen kapóra jött. 5 perc múlva már a kis „kabinban” ültem és néztem ahogy a lenyugvó nap vörösre festi az eget. Nagyot sóhajtottam és hátradőltem majd abban a másodpercben rezegni kezdett a telefonom. Valószínűnek tartottam, hogy a lányok vagy fiúk közül valaki, esetleg Harry az. Mikor az óriáskerék a tetejéhez ért kinéztem az ablakon és a távolban kiszúrtam a többieket a tömegben. Épp a hullámvasútnál álldogáltak csoportosan és valahova az óriáskerék aljába nézegettek. Kicsit közelebb húzódtam az ablakhoz és lenézve megpillantottam Harryt aki egyenesen az én rejtekhelyem felé nézett. Abban a pillanatban rájöttem, hogy tudják hol vagyok. A szerkezet lassan közeledett a talajhoz és én úgy döntöttem, hogy nem szállok ki, átcsúsztam az ülés másik felére és vártam. Nem is kellett sokat várnom, kinyílt az ajtó és Harry szállt be mellém. Nem néztem rá –vagy nem mertem ránézni – de éreztem ahogy közel húzódik hozzám. Nem szólt semmit, de éreztem hogy engem néz.

- Sajnálom, ha gondot okoztam –motyogtam az ülés szélét piszkálva

- Nem okoztál gondot, csak megijesztettél. Ahogy kiugrottál a kocsiból annyira megijedtem. Utánad akartam menni, de Vic és Liam visszatartott mondván nem lenne okos dolog kiszállnom zöld lámpánál. –mondta

- Ne haragudj. Nem kellett volna úgy elrohannom, de kicsit magányra volt szükségem, hogy gondolkozhassak –mondtam halkan

- És mire jutottál? –kérdezte

Harry nem ért hozzám, nem bújt hozzám és úgy éreztem hogy tartja a távolságot kettőnk között. Nem bírtam tovább és felé fordultam. Tekintetében aggodalmat, félelmet és némi kétségbeesést is láttam. Istenem…

- Arra, hogy mindennél jobban szeretlek. Szeretlek Harry Styles és ezen senki és semmi nem változtathat –válaszoltam