II. évad 22. rész

Sziasztok! Tudom sok idő telt el amíg hoztam az új részt, de nagyon mozgalmas hetem volt. Szinte minden nap úton voltam, és fáradtan estem haza. Ez nem nagy magyarázat tudom, de nem akartam félbe munkát végezni azzal, hogy fáradtan írok egy összecsapott részt Nektek. Köszönöm a türelmeteket - ezt nem tudom elégszer megköszönni -, és várom kommentbe a véleményeiteket, azzal kapcsolatosan, hogy szerintetek ki fog tovább jutni :) Illetve a résszel kapcsolatosan, akár negatív, építő jellegű véleményt is örömmel fogadok. :) Köszönöm továbbá, hogy ennyien látogatjátok az oldalt, ez nagyon jó érzés és egyben pozitív visszajelzés számomra, hogy van értelme írni és folytatni a blogot értetek :)
puszi
Betti xx

A napok és a hetek hihetetlen gyorsasággal teltek. Kicsit monotonná vált minden. Hétközben interjúk, próbák, hivatalos megjelenések, hétvégén meg élő show. Így telt el a következő pár hét is, mire azon kaptuk magunkat, hogy döntősök vagyunk. Szinte fel se fogtuk, hogy ezt mit jelenthet számunkra. Erről Simon-tól kaptunk egy igen bő és széles tájékoztatót, 3 órás oktatás keretében. Elmondta, hogy lehetőségünk van arra, hogy akár meg is nyerjük a show-t. Azonban felhívta a figyelmünket a Union J és a Little Mix jelenlétére, mivel ők voltak a másik két döntősök. Igazából szívem szerint én így hagytam volna az eredményt, ahogy most van. Imádtam mindkét csapatot, és nem akartam volna egyiket sem szomorúnak látni. Így hát az utolsó hétre hatalmas nyomás nehezedett ránk. 2 dalt kellett választanunk, amelyek közül egyik lassúbb érzelmesebb dal volt, míg a másik egy pörgősebb. Az első Aerosmith – I don’t wanna mis a thing, a második pedig Gloria Gaynor – I will survive dalának feldolgozott változata. Mindegyiket imádtuk, de amikor az utolsó dalt próbáltuk, mindenki elkezdett rá a színpad előtt ugrálni. Vicces volt látni, hogy még a statiszták is táncra perdültek. Így jött a tánctanárunk azon ötlete, hogy ennél a dalnál előre kiválasztott rajongók fognak felrohanni a színpadra és egy rögtönzött bulit csinálunk a színpadon. Jónak tartottuk az ötletet, így meghirdettük twitteren és el se mertük hinni, hogy mennyien jelentkeztek. Tömegesével jelentkeztek statisztának dalhoz és ez valami elképesztő volt. Végül 30 ember választottunk ki random, - úgy gondoltuk így a leginkább fair dolog. Az utolsó próbára úgy terveztük, hogy majd őket is beengedjük, de titoktartási szerződést írattak alá velük, hogy nem mondhatják el, milyen dallal készülünk. Próbák közötti szünetekben láttuk a többieket is próbálni és nagyszerűek voltak.

A fiúk is néha benéztek, de nem sűrűn találkoztunk velük. Ha nem nekünk volt valami programunk, akkor nekik. Az első lemezük promóciója sok energiájukat felőrli, így néha van csak idejük eljönni. A hét közepe felé mikor lett volna nekik egy szabad napjuk, Simon kifejtette, hogy nekünk programunk van. Kérdő tekintettel néztünk rá, mikor mondta, hogy ellátogatunk mindenkinek a szülővárosába. Vagyis majdnem mindenkinek. Az enyémet nehéz lett volna meglátogatni, így Simon – miután a szüleim és a testvérem Harry-ék házában lettek elszállásolva – mondta, hogy ami engem illet, Holmes Chapel-be látogatunk el. Vic és Lauren Angliában születtek, de Caroline ír származású volt. Kezdtem érteni, hogy miért találtak olyan jól egymásra Niall-el. Vic szüleihez Manchasterbe látogattunk el, Lauren szüleihez Liverpoolba, míg Caroline szüleihez Dublinba. Mivel erre két napot áldoztunk, így Dublinban kaptunk némi kimenőt, én pedig első utamként ellátogattam a jó öreg sulinkhoz. A lányok inkább Caroline szüleinél maradtak. Sokan felismertek csoporttársak és tanárok, akik kifejtették, hogy nagyon drukkolnak nekünk. Betértem a könyvtárba, és elöntöttek az emlékek. Mikor még nem ismertem a fiúkat, és eszembe jutott hányszor szóltam rá Vic-re, hogy ne a könyvtárban kiabáljon. Általában persze mindig a One Direction iránti őrülete végett.

Felültem arra az ablakpárkányra, ahol akkor is ültem, mikor Harry először hívott randevúra. Akkor annyira őrültségnek tartottam az egészet, hogy egy nálam fiatalabb fiúval jöjjek össze. Jó volt újra kicsit nosztalgiázni és belegondolni abba, hogy miként indult el ez az egész őrület. A dedikálás, a koncert és az a sok bohóckodás, amit a lányokkal éltünk át. Valóban lehet, hogy most az álmunkat éljük, de hiányoztak a régi idők. Mikor akkor és ott hülyéskedhettünk ahol akartunk.  Istenem hányszor töröltük fel a padlót, mert hülyéskedés eredményeként elestünk. Vagy mikor Louis a metrón ránk vetette magát és elborultunk. Annyi minden megváltozott, hogy néha hiányzott az, hogy átlagos főiskolás lány legyek. Lecsúsztam a párkányról és elindultam a kollégium felé. A folyosón is sokan megállítottak és bátorítottak a műsorral kapcsolatosan. Meglepődve láttam, hogy a kollégiumi szobánk ugyanolyan üresen állt, mint ahogy itt hagytuk. Még jó pár poszter fent volt, sőt az ágyaink felett a neveink is ott álltak. Azt hittem, hogy már régen kifestették és odaadták más valakiknek. Leültem az ágyra és körbenéztem. Vajon ha akkor nem jön az ötlet, hogy menjünk az X-Factorba, most mi lenne? Átlagos lányok lennénk, akik élik a főiskolai életet és készülnek a nagy betűs életre? Erre azt hiszem, már soha nem tudom meg a választ. Épp felálltam, mikor kinyílt az ajtó és Eric állt az ajtóban. Nagyon meglepődtem, nem tudtam, hogy ő is Írországban van.

-          Szia –ölelt meg

-          Eric, hát te? –kérdeztem leülve az ágyra

-    Rémlik, hogy én Írországban élek és már nem vagyok a műsorban? –húzta fel játékosan a szemöldökét

-          Lökött, persze hogy tudom! De mit keresel itt a kollégiumban? –kérdeztem

-          Láttalak bejönni ide és gondoltam csatlakozom. Olyan régen voltunk már itt jézusom –nézett körbe

-          Igen, jó érzés egy kicsit nosztalgiázni –mondtam

-          Fura érzés mi? –kérdezte

-        Nagyon. Néha nem tudom mi a jobb. Maradtunk volna inkább áltagos főiskolai őrült lányok, vagy ez, hogy döntősök vagyunk és felborult teljesen az életünk –mondtam

-     Te mindig is nehezebben szoktad meg ezt az egészet, mint a többiek. Ők nem agyalnak ennyit a dolgokon. De nem meglepő, te mindig ilyen voltál. –mondta

-          Tudom, sajnos –bólintottam

-    Emlékszem mekkora tragédiát csináltál abból is, hogy Harry bevallotta, hogy tetszel neki. Kész tragédiaként fogtad fel. –nevetett

-          Akkor az is volt! Talán még mindig őrültség a kapcsolatunk –mondtam

-          Semmit nem változtál! –nevetett még mindig

-          Ne nevess! Szerinted nem gondolják jó páran természetellenesnek a kapcsolatunkat? –kérdeztem

-          Dehogynem. –mondta

-         Kösz, hogy ezt ilyen nyugodtan mondod –sandítottam rá

-       Miért hogy mondjam? Mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik az, amit csinálsz. De erre tegyél már rá magasról! Boldogok vagytok és nagyon szépek együtt. Ez a lényeg! –lökött meg

-          Igazad van, de attól még néha ez eszembe jut –álltam fel megmozgatva elgémberedett tagjaimat

-        Tudom, de nem rájuk kell gondolnod. Hanem magadra…és Harry-re. Te szerintem nem látod, hogy mennyire szerelmes beléd –állt fel ő is

-          Hidd, el tudom –fordultam felé

-       Csak sejted legfeljebb. Le se tudná tagadni, hogy oda van érted. Láttam, hogy mennyire szenvedett mikor kórházba kerültél, vagy amikor el kellett menned. Szinte csak árnyéka volt önmagának. –mondta

-          Ha ilyen jó megfigyelő vagy, akkor azt is láthatod, hogy én is így érzek iránta. –mondtam

-       Igen látom, és ennek nagyon örülök. Mert a sok buta gondolat ellenére, átadtad magad teljesen Harry szerelmének, és ez okos döntés volt. Mert nem lehetsz öreg és bölcs, ha nem voltál fiatal és őrült. –kacsintott rám

-          Hogy te milyen bölcs lettél hirtelen –böktem meg

-     Dehogy! Csak most kell élned Betti. Nem zárkózhatsz el a dolgok elől félelemből. Tudom, hogy ijesztő ez az egész. Hogy belekerültél hirtelen ebbe a világba. Már nem egy áltagos főiskolai lány vagy. A Ladies Switch egyik tagja, és Harry Styles barátnője. Lehet, sok kellemetlen dolgon kell keresztül menned, de elmondhatod, hogy volt bátorságod ahhoz, hogy nyiss az újdonságra. És ez klassz! Lásd meg ezekben a dolgokban a szépet, a jó oldalát, úgy könnyebben fog menni. –ölelt magához

-          Köszönöm, mindig tudtad, hogy önts belém lelket –mondtam

-          Nem hiába vagyok a legjobb haverod –borzolt össze

-          Van, ami soha nem változik –motyogtam nevetve

-          Gyere, menjünk vissza. Még egy helyre el kell látogatnunk –mondta

Igaza volt, Holmes Chapel még hátra volt. Őrület volt, egy komplett stábbal visszatérni oda. Azonban legnagyobb meglepetésemre a ház előtt rengetegen voltak, táblákkal a kezükben. Mikor kiszálltunk a kocsiból hatalmas sikítás fogadott minket, és a legtöbbjüknél az én nevemmel ellátott tábla volt. Körbenéztem és hangosan felsikítottam, mikor a tömegben megláttam a magyarországi barátnőimet. Egy-egy régebbi fotó volt a kezükben és azt lobogtatva kiabáltak nekem. Meghatódva rohantam oda hozzájuk és hoztunk létre egy csoportos ölelést. El se mertem hinni, hogy tényleg itt vannak. Miután megölelgettük egymást, a rajongókhoz fordultam és mindenkinek, akinek tudtam adtam egy ölelést. Mint kiderült, tudták, hogy nekem macerásabb lenne eljutni a szülővárosomba, így ezzel akartak kedveskedni nekem, hogy ne érezzem szomorúnak magam. Leírhatatlanul hálás voltam és ezt velük is megosztottam. Simon egy ideig nézte mosolyogva a jelenetet, majd beterelt minket a házba. A konyhában ott találtuk a szüleimet, a bátyámat, Harry szüleit és Gemma-t. Megható volt látni, hogy ott vannak és elmondják mennyire büszkék rám. Anya elmondta, hogy mindig tudta, hogy sokra fogom vinni, csak én nem bíztam önmagamban. Mire mindenki elmondta, amit szeretett volna az én szemem könnyes volt és próbáltam nem elsírni magamat. Pár órát utána ott töltöttünk, majd elindultunk vissza. Estére értünk vissza Londonba, és még be volt iktatva egy – az addigi X-Factor dalainkból összeállított – pár dalból álló fellépés az egyik kis színházban. Izgatottan vártuk, de amennyire idegesek voltunk annyira jól sikerült a fellépés. Rengetegen voltak ott és mindannyian végigtombolták az egészet. Ezek után kicsit bátrabban néztünk a szombat este elé. 

Szombaton a szokásosnál nagyobb izgatottság volt az arénában. Odakint hatalmas kígyózó tömeg volt és arra vártak, hogy beengedhessék végre őket. Minket előbb az öltözőbe tereltek, majd a sminkszobában vettek kezelésbe. Közben a kezükbe nyomták az esti műsor menetét, és közölték, hogy először a közös dalt énekeljük el. A közös dalunk Cher Lloyd – Want u back dala volt, és ami ebben a különlegesség volt az az, hogy maga Cher is fellépett velünk a színpadon. Egy élmény volt vele együtt dolgozni, nagyszerű előadó volt és nagyon közvetlen személyiség. Rengeteget bolondoztunk, és szerencsére a fiúknak is jól feküdt ennek a dalnak a hangszíne. Miután az első közös dal lement, leadták az első kisfilmet, ami a Union J fiúké volt. Bemutatták ugyanazt a kisfilmet, amit mi is leforgattunk, a szülővárosokban. Ezután jött a fiúk első dala, majd a Little Mix következett. Nekik is leadták a kisfilmet, majd jött az első daluk. Annyira felpörögtek az események, hogy hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy mi következünk. Már ment a kisfilm, miközben bedrótoztak minket és a kezünkbe nyomták a mikrofonokat. Felmentünk a színpadra és leültünk a székekre, ahogy a próbákon is gyakoroltuk. Az Aerosmith dal igen érzelmes és lassú dal volt, ami úgy tűnt a közönséget is elbűvölte. Miután lement a fellépésünk, lerohantunk a színpadról, ugyanis a következő dalhoz át kellett öltöznünk. Időközben az egyik vendégfellépő produkciója ment, akik nem mások voltak, mint a Westlife és a Take That. Szívesen kimentem volna meghallgatni, de szoros volt az időbeosztásunk. 

A második dalunk hatalmas sikert aratott, legnagyobb meglepetésünkre a zsűri tagjai közül ketten is állva tapsoltak a végén, közöttük volt persze Simon. Kimerülten, lihegve, de boldogan futottunk le a színpadról. Megnéztük a többiek produkcióját és az idegőrlő várakozás onnantól vette kezdetét, hogy az utolsó csapat is előadta a dalát. Ugyanis mielőtt még a harmadik dalra tértünk volna, kimondták az első kör végeredményét. Amiben kiderül, hogy ki lett a harmadik és melyik két csapat az, aki tovább küzdhet az első helyezésért. Lement a másik vendégfellépő produkciója és visszahívtak minket a színpadra. Egymás kezét szorongatva álltunk egymás mellett és vártuk az „ítéletet”. Annyi minden fordult meg a fejemben, abban az egy percben, hogy az hihetetlen. Mi lesz, ha a mi nevünket mondják ki kiesőnek, illetve mi lesz akkor ha mi jutunk tovább. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben miközben valahonnan a távolból felhangzott Olly hangja. 

-      Az első csapat, amelyik már biztosan harcolhat a döntős helyezésért az nem más, mint………….a LITTLE MIX! –kiabálta bele a mikrofonba az első nevet

Oldalra pillantva láttam, hogy a lányok egymás nyakába borulnak sírva, és egyre azt hajtogatják, hogy ezt nem hiszik el. Mosolyogva, sőt boldogan tapsoltunk nekik, hiszen megérdemelték. Mindannyian megérdemelnénk igazából, hogy tovább jussunk. De hát ilyen az élet. Nem nyerhetünk mindannyian. Középre állítottak minket, miután a lányok hátra rohantak a színfalak mögé. Egymásra néztünk a fiúkkal és láttam rajtuk, hogy ők is idegesek. Nem tudtam most már tényleg eldönteni, hogy minek örülnék jobban. Szorosabban fogtam Lauren kezét és lélegzetvisszafojtva hallgattuk újra Olly beszédét. 

-    Tehát, már csak egy csapat van hátra. Csak egy név, aki tovább küzdhet az álmai megvalósítása érdekében. –kezdte

-         Hölgyeim és uraim, az önök szavazatai döntöttek ma este, ennek a két csapatnak a sorsáról! A zsűri elmondta a véleményét mindkét csapat ma esti produkciójáról. Mind a Union J és mind a Ladies Switch felülmúlta önmagát ma. Fantasztikus és elképesztő produkciókat hallhattunk és láthattunk tőlük, a zsűri szavaival élve. De ki jut tovább? –vette át a szót Sarah – ő volt az új műsorvezető Olly mellett

-          A végeredmény megszületett. Az a csapat, aki a Little Mix mellett tovább jut, az nem más, mint a…...