37. rész

Az arénához megérkezve döbbenten vettük észre mennyien vannak már előttünk. Gyorsan kipakoltuk a bőröndjeinket és elköszöntünk Gemmatól.

- Vigyázzatok magatokra és csak ügyesen –ölelt meg minket

- Igyekezni fogunk –mondta Lauren

- Utolsó nap akkor majd jövünk anyával. –bólintott

- Szuper. Jó lenne már ott tartani –sóhajtott Vic

- Hamar eljön az a nap is. De addig is mindent bele –mosolygott

- Igaz –mondtuk és néztük, ahogy kihajt a parkolóból

- Na akkor nyomás –indult meg Caroline

A bejárathoz érve egy középkorú hölgy fogadott minket, aki rögtön faggatózni kezdett. Megkérdezte mi a nevünk, hány évesek vagyunk, mi a csapat nevünk és még ezer dologról faggatott minket. Végül fél óra múlva közölte, hogy a közeli hotelben lesz a szállásunk. Mondta, hogy menjünk be, mert kapunk még némi útbaigazítást és információt majd utána foglalhatjuk el a szobáinkat. Én kíváncsian nézelődtem körbe, hátha meglátom Ericet, de semmi. Akkora volt a tömeg, hogy esélytelen volt megtalálni őt. Viszont most volt időnk szemrevételezni a többi versenyzőt. Voltak ott nálunk jóval fiatalabbak, jóval idősebbek és velünk egy korúak. Legtöbb versenyző egyéniben indult, ahogy néztem, rajtunk kívül csak két csapat álldogált az előtérben. Egy fiúkból álló és egy lányokból álló. A lánycsapat egyik tagja elég hangosan panaszkodott arra, hogy mennyit kell várni, míg a mellette lévő lány próbálta csitítgatni.

- Perrie légy szíves fejezd be. Elhiszem, hogy ideges vagy ahogy mi is, de nyugodj meg –mondta egészen halkan

- De akkor is! Már itt állunk egy órája –panaszolta

- Tudom. De más is vár nem csak te, szóval elég! –zárta le a témát a másik lány

Elfordítottam a fejemet és észrevétlenül megforgattam a szemeimet. Ha ilyenekkel leszünk összerakva, akkor nem tudom, hogy fogom kibírni azokat a heteket. Fél órás várakozás után kijött egy fiatalabb fiú, aki közelebb hívott minket magához.

- Először is üdvözöllek titeket! Gratulálok mindenkinek, aki eljutott idáig. Azonban a neheze még csak most következik. A következő napokban azon fogtok dolgozni, hogy az ének és a tánctudásotok kibontakozzon bennetek, amit később a zsűrinek is megmutattok. –mondta

- Táncolni? Jaj! –hallottam magam mellett Vic hangját

- Ne aggódj, menni fog –szorította meg bíztatóan a kezét Caroline

Vic csak nagy szemeket meresztett és bólintott.

- A szobáitokat már előkészítettük, mindenkinek megvan a kijelölt szobatársa! Mára ennyi lenne. Holnap reggel 8 órakor találkozunk ugyan itt! Ne késsetek, ha lehet. És jó pihenést –mondta

- Remélem, nem szedtek minket szét –mondta aggódva Lauren

- Csak nem! –mondtam és ijedten arra a szőke lányra gondoltam, akit az előbb panaszkodni hallottam

- Menjünk –mondta Vic

A hotelhez érve kisebb sor volt előttünk és mire sorra kerültünk teljesen elgémberedtünk az állás során.

- Jó napot! –mondta Caroline

- Nevük? –kérdezte a férfi fel se nézve a papírokból

- Lady Switch –mondta

- Lady Switch... Lady Switch ááá meg is van! Caroline és Vic 564-es szoba. –mondta

- És mi ketten? –kérdezte Lauren

- Bettina maga Perrie Edwards-al osztozik közös szobán. 565-ös szoba –mondta a férfi

- Tessék? –kérdeztem döbbenten

- Lauren a maga szobatársa pedig Jesy Nelson. 566-os szoba –mondta

Ezt nem hiszem el! Miért kellett nekik szétszedniük minket? Most osztozhatok a szobán egy nyafogós lánnyal! Remek!

Kicsit dühösen és csalódottan indultunk meg Laurennel a lányok mögött.

- Kitartás lányok! Ne feledjétek, hogy miért vagyunk itt! –öleltek meg minket

- Valahogy csak kibírom –rántottam meg a vállamat

- Úgyis Harryvel fogsz lógni a Skypen! Nem lesz időd vele foglalkozni –mondta kedveskedve Caroline

- Már ha nem lesz hulla fáradt Harry –mondtam

- Akkor is fel fog menni, na nyomás –lökött meg Vic

- Kössz –sóhajtottam és bementem a szobába

Perrie az ágy mellett állt és épp a dolgait rendezte. Mikor meglátott szélesen elmosolyodott és odajött hozzám.

- Szia! Perrie vagyok –nyújtotta felém a kezét

- Szia. Betti –mondtam

- Örülök. Biztosan jól ki fogunk jönni –mondta még mindig mosolyogva

- Biztosan. Ahogy láttam ti is csapatban, vagytok –tettem le a bőröndömet az ágyra

- Igen. Izgalmas lesz veletek versenyezni a műsorban –mondta

- Ahhoz előbb tovább kell jutni –mondtam, és kicsit meglepődtem az optimizmusán

- Az sima ügy lesz. Ahogy nézegettem a többi versenyzőt elég kezdők. Te mióta énekelsz? –nézett rám

- Nemrég óta –válaszoltam

- Volt énektanárod?

- Volt. –bólintottam

- Akkor nem kell aggódnod. Menni fog –fordult a szekrénye felé

Döbbenten pislogtam a lányra, és nem tudtam eldönteni, hogy mit higgyek. El kellett ismernem, hogy lenyűgöző Perrie optimizmusa. Azt persze nem kötöttem az orrára, hogy Simon volt az énektanárom. Jobb, ha nem tudódik ki az egész. Annak is örülte már, hogy senki nem ismert fel. Perrie a továbbiakban folytatta a beszélgetést miközben pakolt kifele. Egy ízben viszont vészesen megközelítettük a barát témát. Kicsit elgondolkodtam azon, hogy mit mondjak. Végül a diplomatikus utat választottam.

- Igen van barátom. –mondtam

- Gondolom, itt lakik Angliában –mosolygott

- Igen. De jelenleg Svédországban van.

- Svédországban? Miért? –állt meg a mozdulatában

- Munka ügyben –válaszoltam

- Wow. Szuper lehet. –rakta el a pipere cuccait

1 óra után szerencsére abbahagyta a kérdezősködést és közölte, hogy átmegy a barátnőihez. Nagyot sóhajtottam és eldőltem az ágyon. A plafont bámultam és arra gondoltam, mit is keresek én itt. A nyugis főiskolai éveimet kéne élnem, az átlagos napokkal ahelyett, hogy a lehetetlenre adom a fejemet. Töprengésemből a telefonom csörgése zökkentett ki. Feljebb kúsztam az ágyon és láttam, hogy Harry az. Elmosolyodtam

- Szia kicsim –előzött meg

- Harry –mondtam és csodálatos volt újra hallani a hangját

- Gondoltam felhívlak, ha már a hölgyemén nem tolta még fel azt a csinos fenekét skype-ra –mondta és hallottam a hangján, hogy vigyorog

- Nem volt még időm eljutni oda, hogy géphez üljek –mondtam

- És milyen? –kérdezte

- Fura. Most döbbentem csak rá igazán arra, hogy mire is vállalkoztunk. –válaszoltam

- Ijesztő. Igaz? –tapintott rá a lényegre

- Az. Nagyon ijesztő. –vallottam be

- Ne aggódj, idővel nem lesz olyan ijesztő –bíztatott

- Nem tudom. Lehet, visszasírom még a sima unalmas főiskolai napokat –mondtam

- Ne mond ezt szerelmem. Hihetetlen dolgokat vagy képes véghez vinni, ha akarsz. Ez is menni fog meglátod. –mondta aranyosan

- Igazad van. Biztos csak a honvágy miatt van ez az érzés –mondtam

- Hiányzik a családod?

- Nagyon. Most nagy szükségem lenne rájuk, mert elveszettnek érzem magam –ültem fel az ágyon

- Tudom, hogy nem helyettesítheti senki a családodat. De azért megpróbálom. Bármikor hívhatsz, ha szükséged lenne valakire. Ráadásul anyát és Gemmát is hívhatod. Ők is nagyon megszerettek –magyarázta

- Köszönöm. Köszönöm, hogy vagy nekem Harry –töröltem le egy kósza könnycseppet

- Szeretlek kicsim. Bármit megtennék érted, azért hogy mosolyogni lássalak –mondta

- Oh hát akkor légy szíves teleportáld magad ide mellém az ágyra –nevettem el magam

- Megtenném, de a többiek kinyírnának, ha eltűnnék –nevetett ő is

- 1 hét múlva? –komolyodtam el

- 1 hét múlva újra találkozunk. És úgy készülj fel, hogy nem foglak elengedni egy percig sem –duruzsolta

- Jól hangzik –hagytam rá

- Hagylak kibontakozni és várlak majd Skype-ra –mondta

- Rendben. Igyekszem –álltam fel

- Szeretlek –mondta búcsúzóul

- Én is szeretlek. Harold –tettem hozzá gonoszan majd mielőtt válaszolhatott volna, kinyomtam

Mosolyogva dőltem hátra az ágyon majd pár percnyi fekvés után előkotortam a laptopomat. Alig jelentkeztem be Skype-ra Harry rögtön letámadott. De nagy örömömre nem csak ő, hanem a többi négy fiú is rám írt. A végére egy nagy közös beszélgetést hoztunk össze, ami kicsit visszaidézte a közös összeülős, beszélgetős estéket. Később megjött Perrie aki a saját laptopján kezdett el szöszmötölni. Harry egy ízben írta, hogy menjek fel Twitterre, mert küldött valamit. Kíváncsian kattintottam rá az oldalra és mikor megláttam, hogy mit küldött majdnem felsikítottam hangosan.

Egy képet küldött amin ő van, a kezében egy nagy szívecskével. A szívre rá volt varrva az ő és az én nevem „Harry & Betti forever! Love you” Jaj istenem! Hogy lehet valaki ennyire édes? Szöveget is mellékelt a kép mellé

Harry Styles @Harry_Styles

Már most nagyon hiányzol kicsim! Szeretlek @BettiBear_!

Ha most ott lett volna biztos, hogy agyon csókolgattam volna! Válaszom nem váratott sokáig magára.

Bettina Owen @BettiBear_

Te is rettentően hiányzol nekem szerelmem. Nem sokára találkozunk. Szeretlek @Harry_Styles

Egyszerűen képtelen voltam letörölni a képemről a vigyort. Vajon mivel érdemeltem ki ezt a nagyszerű fiút? Szerelmes ömlengésemből Perrie hangja zökkentett ki.

- Neked Harry Styles a barátod?? –sikított fel

- Öhm tessék? –fordultam meg

- Most láttam a kiírást Twitteren. Ez te vagy! Te vagy BettiBear nem? –kérdezte

- Igen én vagyok. –mondtam halkan

- Komolyan Harry a barátod? És nem is mondtad! –mondta kicsit szemrehányóan

- Nem mert nem tartottam fontosnak. –mondtam

- Ugyan már! Mindenki eldicsekedne azzal, hogy Harry Styles a barátja! –ült az ágya szélére

- Aha hát én nem. Nem azért szeretem mert ő Harry Styles a One Direction énekese. Nekem ő az a fiú, akit szeretek. Harry. –magyaráztam

Perrie egy percig furán nézett rám, majd lelkesen faggatni kezdett. 20 percig bírtam, majd arra hivatkozva, hogy Harryt így is megvárattam Skype-n elfordultam tőle.

Szerencsére az este további felében nem hozta fel újra a témát, így miután elköszöntem Harrytől és a fiúktól, lefeküdtem aludni. Kicsit tartottam a holnaptól, de a fiúk bíztatása kicsit lelket öntött belém.

Másnap Perrie izgatott hangjára keltem amint azon van, hogy meggyőzzön, keljek fel. Az órámra pillantottam, ami szerint reggel 6 óra volt. Nagyot sóhajtottam majd lerúgtam magamról a takarót.

- Fent vagyok –motyogtam

- Remek! Fél óra múlva reggeli. Lent találkozunk –mondta és azzal ki is ment

Megértem, hogy időben el akar készülni, mert nem lenne jó elkésni. De reggel 6 órát kicsit túlzásnak tartottam. Komótosan megmosakodtam, megfésülködtem és felöltöztem. Kényelmesebb ruhákat válogattam össze, nem tudtam mi fog ránk várni a mai nap.

Kilépve a folyosóra a szintén kómás Laurennel futottam össze.

- Téged is kellemesen ébresztettek? –kérdeztem

- Igen. Hogy fogom én ezt kibírni –csoszogott mellettem a liftig

- Megoldjuk. –bíztattam

Leérve a fele társaságot, lent találtuk, akik ahogy elnéztem hozzánk hasonlóan ugyanolyan álmosak voltak. Nem nagyon voltunk éhesek így inkább csak narancslevet ittunk. Mikor végeztünk az előtérben gyűltünk össze megvárva a reggelihez későn érkezőket. Valamint fél 8 előtt felesleges lett volna elindulni. Vic már majdnem elaludt Caroline vállán mikor többen javasolták, hogy induljunk el. A friss levegőn legalább felébredünk kicsit. A többség elfogadta így feltápászkodtunk és az aréna felé indultunk. Tényleg kellemes volt a reggeli hűvös levegőn sétálni, főleg hogy éreztem, kezdek magamhoz térni. Vic se ásítozott már helyette kicsit mozgott.

8 óra előtt nem sokkal értünk az arénához ahol már az oktatóink vártak minket. Megpillantottam közöttük Simont is aki egy alig látható, de biztató mosolyt küldött felém. Szóval ő is itt lesz! Reméltem, ha más nem is, de ő talán képes lesz önbizalmat rázni belém a nehezebb pillanatokban. Mosolyogva lépett előre és végignézett mindenkin.

- Jó reggelt mindenkinek. Nos akkor kezdjünk is neki. Rengeteg dolgunk van. –mondta és a mögötte lévő ajtó felé invitált minket.

A lányokkal összenéztünk és megfogtuk egymás kezét. Azt hiszem valahol itt kezdődött el életünk legnagyobb próbatétele és élménye.