2013. október 21., hétfő

Moments - III. évad 9. rész



Sziasztok! Tudom ismét elcsúsztam kicsit, de nézzétek el nekem, szombaton volt a bátyám esküvője és előtte napokon át készültünk, sütöttünk a nagy eseményre, tegnap pedig próbáltam kipihenni az esküvőt. Az új rész, remélem elnyeri a tetszéseteket :) 
Remélem jól vagytok, és jól telt a hétvégétek :)
puszi 
Bettina xx


Az utazást megbeszéltem Simon-al még aznap és ő szerencsére belement. Sőt, azzal a jó hírrel szolgált, hogy 6 nap helyett, 11 nap szabadságot kaptunk, mivel két arénával még mindig tárgyalnak, nagyon kötik az ebet a karóhoz, ahogy ő fogalmazott. A részletekbe nem akartam belemenni, örültem a plusz napnak. Legalább nem kellett azonnal visszarohannom, hanem maradhattam még pár napot Írországban. A lányok is könnyedébben fogadták, mint azt gondoltam. Tudták, hogy mennyire sokat jelent ez számomra, hiszen akkoriban ők engem a fiúkkal árasztottak el, én pedig a Westlife imádatommal őket kölcsönösen. Kifejtették, hogy ők addig meglátogatják Lauren New Yorkban élő nagynénjét. Így hát még aznap este összecsomagoltam és a másnapi első géppel utaztam Írországba. Harry-vel is beszéltem, örült neki, hogy kicsit kikapcsolódom és jó szórakozást kívánt nekem. Bár játékosan hozzátette, hogy nem ám megszököm, mert akkor kapok a fejemre. A repülőút, mint mindig most is egyhangúan telt, a nagy részét átaludtam mivel ezer éve nem keltem ilyen korán, mint aznap. Még leszállás előtt írtam Scarlett-nek, hogy még egy fél óra és megérkezünk, ő pedig azt válaszolta, hogy akkor elindul már akkor. Felnéztem twitterre is, ahova izgatottan írtam ki a gondolataimat. 


Bettina Owen @BettiBear

„Holnap Westlife koncert woohoo! :)”


Az út további felében filmet néztem, amit még indulás előtt raktam fel a telefonomra, bár a vége felé így is elaludtam. Leszállás előtt a légi utaskísérő keltett fel, hogy kapcsoljam be az övemet, mert nemsokára leszállunk. Bekapcsoltam magamat és kinéztem az ablakon. Elmosolyodtam mikor a jól ismert ködös tájat pillantottam meg és lassan kikörvonalazódott Dublin városa alattunk. Izgatottan kezdtem mocorogni az ülésemen, újra otthon voltam! Egy apró zökkenéssel értünk talajt, majd a kapitány üdvözölt minket és jött a szokásos szöveg, amivel üdvözöltek minket Dublinban. Leszedtem a kézipoggyászomat majd felállva kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Kihalásztam a táskámból a vastag kötött pulcsimat, és a meleg kabátomat, majd a kijárat felé indultam. Pár perc múlva a váróteremben voltam és Scarlett után kezdtem keresgélni, majd meg is találtam. Pontosabban ő talált meg engem, ugyanis a nyakamba ugrott a semmiből szinte. 

-         Betti, de jó hogy végre itt vagy! –szorongatott
-         Te is hiányoztál, jó újra itt lenni –viszonoztam ölelését nevetve
-       Gyere, szedjük össze a csomagjaidat és menjünk. Már mindent elintéztem a kollégiumban –engedett el
-         Megengedték, hogy ott szálljak meg? –lelkesedtem fel
-      Persze! Bár furcsállták kicsit, hogy bármelyik felkapott hotelbe mehetnél, te mégis a mi kis szerény kollégiumunkba akarsz menni –nevetett miközben a bőröndömet vártuk
-         Erről általában meg is feledkezem, ugyanaz a lány vagyok, mint egy évvel ezelőtt –mondtam
-         Ne is mond, a nyáron már egy éve lesz, hogy ez az egész őrület elkezdődött! –ölelt meg
-         Nekem is fura elhiheted. Mai napig nem szoktam meg azt, amiben élek. –ráztam meg a fejemet
-         De azért gondolom a Harry-vel való kapcsolathoz hamar hozzá lehetett szokni –vigyorgott
-    Nem igazán. Néha tényleg nem hiszem el, hogy egy olyan fantasztikus fiú, mint ő engem szeret. Olyankor meg kell csípnem magamat, vagy csak nézem őt és próbálom elhinni, hogy tényleg igaz. –emeltem le a bőröndömet a szalagról
-     Te is fantasztikus vagy! Én azt mondanám inkább, hogy az a fiú a mázlista veled! –mondta szigorú tekintettel
-         Mindig tudtad, hogy önts lelket a másikba –mosolyodtam el
-    Csak az igazat mondom. Menjünk, mielőtt felismernek téged –húzta kifele maga mögött az egyik táskámat 

Szerencsére, ha egymagam utaztam még nem alakult ki körülöttem őrület, és nem támadtak le paparazzik. Most is csak akkor realizálták páran, hogy ki vagyok, amikor már a taxiba ültünk befele. Homlokomat a hideg üvegnek döntve néztem az ismerős utcákat, és a csípősen hideg idő ellenére melegség öntött el. Ez az ahova én tartozom, ami az én helyem.

-         Min gondolkodsz? –kérdezte Scarlett
-         Csupán azon töprengtem, hogy ez az én igazi helyem ahova tartozom –fordultam felé
-      Ezzel nem értek teljesen egyet, de majd a szobádban megvitatjuk –mondta ugyanis megérkeztünk a kollégiumhoz

Kiszálltunk a kocsiból, és miután a sofőr segített kiszedni a bőröndöket, kifizettem a fuvart, majd az iskola felé fordultam. Felnéztem a rég látott épületre, és elmosolyodtam. Mennyire hiányzott! Lehet, hogy régi és ódon kicsit, a kollégium szigorú felügyelője, pedig néha elviselhetetlen, de én imádtam. Mivel péntek volt, így nem csodálkoztam, hogy szinte ki van halva a kollégium. Csak azok voltak, bent akik nem tudtak hazamenni vagy nem akartak. Scarlett felvezetett minket arra az emeletre, ahol régen volt a szobánk, és mikor megállt a régi szobánk ajtaja előtt a szívem óriásit dobbant. 

-         Csak nem? –néztem rá
-         Csak de! Elintéztem, hogy a régi szobátokat kaphasd meg –nyitotta ki az ajtót
-         Úristen –dobtam le a táskámat és bementem a szobába

Szinte semmit nem változott! Az ágyak ugyanúgy voltak, a szekrények, az íróasztalok minden úgy volt, ahogy annak idején hagytuk. Kinéztem az ablakon és szinte ittam magamba a látványt. Bambulásomból két kéz és egy hangos nevetés zökkentett ki. Megfordulva majdnem felkiáltottam meglepettségemben, ugyanis Gemma állt előttem! 

-         Gemma! Te hogy kerülsz ide? –öleltem meg azonnal
-       Tudod a Westlife nekem is az egyik kedvenc bandám, és gondoltam kicsit együtt lóghatnánk –mondta sugárzó mosollyal az arcán
-         Ez fantasztikus! Jézusom ez jobb lesz, mint vártam! –ölelkeztünk össze mind a hárman
-         Emlékezetes lesz annyi szent! És én is itt leszek veled a szobában –mondta Gemma
-         Beköltöztél te is? –kerekedtek el a szemeim
-         Be bizony! –bólogatott

Elképedve ráztam meg a fejemet és össze-vissza ölelgettem Gemma-t. Már az, hogy újra ott lehettem csodálatos volt, de az hogy ő is ott volt még jobbá tette. Scarlett szobája a miénk mellett volt, így ő is közel volt hozzánk. Sajnos neki délután még órája volt, így Gemma-val ketten maradtunk, és ez idő alatt kipakoltuk a cuccainkat. Mikor végeztünk olyan 7 óra körül, sétálni mentünk az iskola területére. Megmutattam Gemma-nak mindent, amit érdemes volt, és szerencsére az iskola belsejét is sikerült elég jól megmutatnom. Elvittem a kedvenc helyemre, a könyvtárba és elmeséltem minden olyan történetet, amit érdemes volt. Mikor a lányok bejöttek és Vic üvöltve közölte, hogy One Direction koncertre megyünk vagy mikor megjelent Harry és randevúra hívott. Akaratlanul is arra az ablakra néztem és elmosolyodtam az emlékre. 

-         Akkor sok mindent megélt már ez a könyvtár –nevetett mellettem ülve a földön Gemma
-   Túl sok mindent. Csodáltam, hogy soha nem tiltottak ki minket innen. Amennyit kiabált Vic akárhányszor valami One Direction eseményre mentünk, féltem tőle komolyan, hogy nem jöhetünk vissza –kuncogtam halkan
-         El se tudom hinni, hogy te nem szeretted eleinte a fiúkat –dőlt neki a könyvespolcnak
-      Inkább nem érdekeltek. Csak a tanulásnak szenteltem minden időmet, hiszen ezért jöttem ki. Ezért küzdöttem annyit –mutattam körbe
-         De nem ragadhatsz le eme falak között –szólalt meg egy hang mögöttünk majd felbukkant Scarlett

Lazán lehuppant a szemközti polc tövébe és komoly tekintettel nézett rám. 

-         Ezt hogy érted? –kérdezte Gemma
-      Úgy, hogy ismerem Bettit. Le akar ragadni itt, azt hiszi, hogy ő igazából ide tartozik. Pedig nem. Te sok helyre tartozol, bár ez furán hangzik. Ide is részben, de részben oda ahol most vagy. A koncertek, a banda, a turné és Harry. Ez – mutatott ő is körbe – csak egy kezdet volt. Egy sokkal nagyobb és jobb dolognak a kezdete.
-         Igaza van. Elhiszem, hogy még visszahúzol ide, mert tudom milyen érzés. –mondta Gemma
-         Csak nehéz váltani. Álmot váltani és mást kitűzni célul. Ennyi az egész. Nehéz elengedni azt az álmot, amit mindig is dédelgettem. Soha nem készültem sem énekesnek, sem sztárnak. Színpadra pedig még kevésbé. Tudom egy idióta nyafogós hülyének tartotok és teljesen jogosan. Csak nem tudom, hogy magyarázhatnám el. –piszkáltam a pulcsim szélét
-       Nem is kell elmagyarázni, értjük mire gondolsz. Nem kell más neked, mint némi noszogatás és minden rendben lesz –mondta Gemma
-      Meg néha az is jót tesz, ha kibeszéled magadból. Tudja mindenki, hogy milyen vagy. Magadban tartod és rágódsz rajta. Lehet az is jót tenne, ha hazamennél kicsit –mondta Scarlett
-         Lehet. –értettem egyet

Jó érzés volt és megkönnyebbülés, hogy ezt megbeszéltem a lányokkal. Egy nagyölelés után lementünk vacsorázni, persze a kollégiumi kaja még mindig borzasztó volt, de éhesek voltunk így megettük. A takarodó ideje ránk is vonatkozott hiába voltunk külsősök, így 10 órakor már a szobánkban voltunk Gemma-val. 

-         Annyira fura ez a hely, el se hiszem, hogy ti itt laktatok –nézett körbe az ágyán ülve
-       Eleinte nekünk is az volt elhiheted. Ráadásul ennél sokkal ridegebb volt, mi alakítottuk át. Persze most egészen más, régen tele volt a fiúk posztereivel, képekkel mindenhol és a sötétítőt is mi vettük, varrtuk meg olyan amilyenre mi akartuk. –néztem körbe
-     Jól nézhetett ki. De aludjunk, holnap korán kelés és hosszú út után fáradt lehetsz te is –bújt be az ágyba
-         Nem tagadom, tényleg kimerült vagyok –bújtam be a hideg takaró alá
-         Akkor alvás. Jó éjszakát Betti –kucorodott össze a takaró alatt
-         Jó éjszakát Gemma –mondtam magamhoz ölelve a Harry-től kapott macit

Belefúrtam az orromat a mackó bundájába, aminek Harry illata volt, így könnyebben aludtam el, mint mindig.
Másnap reggel valóban korán keltünk, már 4 órakor szólt az ébresztő és egy gyors reggeli után indultunk az arénához. Pechünkre, hideg, esős idő volt, így alaposan fel kellett öltöznünk. 1 órával később, a kabátunkat magunkon összehúzva álltunk a megállóban buszra várva. Így sapkával és kapucnival a fejünkön se Gemma-t se engem nem ismert fel senki szerencsére. A koncert a Cork Parkban volt, ami kicsit messze volt az iskolától, és útközben rengetegen szálltak fel. Gondoltam, hogy mindenki a koncertre tart, és amikor megláttunk 3-4 lányt magyar zászlóval én rögtön elvigyorodtam. Felálltam a helyemről, és odamentem hozzájuk, bár szegények eléggé zavarodottak voltak. Miután megszólaltam magyarul és elmondtam, hogy mi is a koncertre igyekszünk megkönnyebbültek és nagyon örültek annak, hogy találkoztak mással is, aki magyar. Bár 2 lányon láttam, hogy felismertek, mert elkezdték egymás bökdösni és összesúgtak, viszont nem hozták szóba, csak felvetették, hogy menjünk együtt be. Leszállva a buszról kibővült kis csapatunk a lányokkal és Gemma-t meglátva már láttam az arcukon, hogy mindegyik tudja, kik vagyunk. Azonban egyikük sem viselkedett őrült módon, megmaradtak normális, közvetlen lányoknak. 

Várakozás közben meleg teát és kávét osztogattak, ami mindenkinek nagyon jól jött, mivel az eső rendületlenül szakadt továbbra is. Estefelé egyre többen lettünk és már nagyon izgatottak voltunk. Aztán jóval a Westlife színpadra lépése előtt elkezdtek minket befele terelni, ugyanis az elő zenekarok számára, megnyitották már a stadiont. Hatalmas örömünkre sikerült az első sorba beférni, aminek leírhatatlanul örültünk. Az elő zenekarok nem voltak rosszak, bár csak a Jedward-ot ismertem fel, nekik jó pár dalukat ismertem és szerettem. Eltelt két óra, és már tele volt az aréna. Elővettem a telefonomat és körbe elkezdtem videózni magam körül azt a rengeteg embert. Az egyik őrtől megtudtuk, hogy körülbelül 85 ezer ember van jelen, amitől padlót fogott az állunk. Elképesztő, hogy mennyi ember volt ott! Nem sok időm marad nézelődésre, ugyanis lassan kihunytak a fények és elindult egy kis film a fiúkkal. Gemma és Scarlett két oldalról szorongatta a kezemet én pedig csak szájtátva meredtem a kijelzőre. A tömeg és köztük mi is hangos sikításban tört ki többször, főleg ahogy egymás után jöttek a fiúk. Shane, Mark, Nicky majd Kian. Aztán elsötétedett a kivetítő és fülsüketítő sikításban tört ki 85 ezer ember, ahogy a fiúk megjelentek a színpadon. A kezem remegett, a szívem pedig őrülten dobogott, az arcomról pedig levakarhatatlan volt a vigyor. Belekezdtek a Where we are dalukba és mi énekeltünk velük, hangosan torkunk szakadtából. A dalok egymást követték, mi pedig tapsoltunk, énekeltünk, sikítoztunk, ugráltunk és táncoltunk. A koncert felénél a fiúk elindultak a nézőtér közepe felé, ahol egy nagy W alakú színpad volt a részükre felállítva. Megfordultunk mindannyian és úgy néztük a fiúkat, ahogy belekezdtek a Mandy, Swear it again és a Home dalokba. Ezek voltak a leggyönyörűbb dalok, a lányokkal pedig összeölelkezve dülöngéltünk a ritmusra. Azonban ami ez után jött, arra senki nem készített fel minket, a fiúk egyenként mondtak beszédet. Köszönetet mondtak az elmúlt 14 évért, a támogatásért, köszönetet mondtak Simon-nak és Louis Walsh-nak, akik végig támogatták őket. Láttam, hogy Gemma is a könnyeivel küzdve áll mellettem, csodáltam őt érte, hogy még tudja tartani magát, én már az első perctől kezdve bőgtem. Mikor Shane megkért minket, hogy emeljük fel a telefonjainkat amelyek képernyői világítottak, majd megkért minket, hogy most nézzünk körbe, elakadt mindenkinek a lélegzete. Ámulatba ejtő volt a látvány, ahogy több ezer telefon világította meg a sötétbe borult arénát. Miután Shane is befejezte a beszédet, felcsendültek a You raise me up dallamai, én pedig csak sírtam rendületlenül. A hideg futott végig rajtam, ahogy velünk énekeltették a dal egyes részeit, mi pedig túlénekelve mindent énekeltünk, mintha ezen múlna az életünk. Hátrapillantva a kivetítőre pont elkaptam Nicky arcát és láttam, hogy ő is sír. Nem akartam, hogy vége legyen annak a pillanatnak, de sajnos hamar eljött, a dal vége és a fiúk meghajlás után lementek a színpadról. Nem akartam elhinni, hogy ennyi volt, hogy máris vége van. Azonban szerencsére a fiúk még visszajöttek két dal erejéig, de mikor Kian is elsírta magát, mindenki összeölelkezett és sírva, de mosolyogva néztük a fiúkat. Mikor pedig eltűntek a színpad hátsó részében és összezárult a fal, Scarlett a nyakamba borulva kezdett sírni, ahogy Gemma is. Nem gondoltam volna, hogy ő is sírásban tör ki, persze én se maradtam ki, így sírva ölelkeztünk össze. Mikor már valamelyest megnyugodtunk elindultunk a kijárat felé. Odakint az aréna előtt sokan kezdtek éneklésbe, és hatalmas csoportok alakultak ki. Egy ideig mi is megálltunk, majd igyekeztünk eljutni a legközelebbi megállóhoz. Azonban alig indultunk el egymásba karolva, mikor valami hideg esett ránk, vagyis ömlött a nyakunkba. Értetlenül fordultunk meg, és pár lánnyal találtuk szemben magunkat, akiknek a kezében ott volt egy-egy vizes flakon. Mielőtt megszólalhattunk volna a maradékot a képünkbe öntötték.

-         Hagyd, békén Harry-t vagy legközelebb többet kapsz, ribanc! –mondta az egyik majd elrohantak

Mindhárman döbbenten álltunk és képtelenek voltunk bármit is reagálni. Mikor realizálódott bennem, hogy ezek rajongók voltak, akik épp most öntöttek le minket vízzel, remegni kezdtem, de nem a hidegtől. Mit vétettem ezek ellen a lányok ellen?  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése