Moments - III. évad 23. rész

Pár napot töltöttünk még New York-ban, majd tovább utaztunk a következő koncert helyszínére. A fiúktól a reptéren elváltunk, ugyanis ők is folytatták a koncertjüket, méghozzá Ausztráliában. Hosszú út állt előttük, mivel Los Angeles repterén át kellett szállniuk a másik járatra. A mi következő úti célunk nem más volt, mint Miami. Azt hiszem, nem mondok semmi újat azzal, hogy aki még soha nem járt sehol életében, annak Miami hatalmas újdonságot jelentett. Filmekben, videókban ezerszer láttam már róla felvételeket, de az hogy ott álltam tényleg Miami repterén és rálátásom nyílt a napsütötte városra, nos, az leírhatatlan volt. Miután mindenki leszállt a gépről, kaptunk egy kisebb eligazítást, és elindultunk a kijárat felé. Pontosabban csak elindultunk, ugyanis mint kiderült rengetegen vártak minket a reptéren. Perrie izgatottan kezdett el toporogni mellettem és csillogó szemekkel nézett Josh-ra. 

-         Nyugi Pezz tudom, mit érzel –mondta mosolyogva Josh

-         Akkor te miért nem vagy bezsongva? –kérdezte összehúzott szemekkel

-   Az vagyok, de hidd, el furán néznél rám, ha lányokat megszégyenítve kezdenék el toporogni izgatottságomban –nevette el magát Josh

-         Mondasz valamit –bólogatott Perrie

-         Na, ugye, de te helyettem is csináld –karolta át

-         Hiba volt bármiben is igazat adni neked, rögtön elszálltál –rázta meg a fejét Perrie

-         Nem is igaz, a földön állok még mindig –nézett le Josh

-         Jézusom –fogta a fejét Perrie

-         Gyerekek esküszöm hiányoztatok –nevettem el magamat

A kis eszmecserének az vetett véget, hogy végre tovább mehettünk a rajongókhoz. Hatalmas sikításban tört ki mindenki én meg alig tudtam kivenni, hogy ki mit mond. Mindig közelebb hajoltam, hogy értsem őket, másként csak álltam kukán és próbáltam szájról olvasni csúfos kudarccal. Az egész művelet elhúzódott vagy 1 órásra, de egyikünk se bánta. A rajongóink nélkül sehol sem lennénk, és ezt nagyon fontos volt észben tartanunk. Miután elköszöntünk a rajongóktól, beszálltunk a kisbuszokba, ami a hotelhez vitt minket. Az ablak mellett ülve izgatottan néztem kifele és láttam, hogy mindenki lengén van öltözve, amire azonnal kaptam magyarázatot, ahogy kiszálltunk a buszból. Rekkenő hőség volt, és a forró levegő lecsapott ránk, ahogy a hotel felé sétáltunk. Lent egy gyors kártya és szobaosztás után felmentünk a szobáinkba, hogy lepakoljuk a táskáinkat. Még a repülőn egy gyors meeting keretében elmondták, hogy este koncertünk lesz, szóval ne nagyon kószáljunk el. Másnapra szabad napot kaptunk, ráérünk majd akkor felfedezni a várost. Így hát mindenki felfrissítette magát, átöltözött és már mentünk is vissza le az előtérbe, hogy elindulhassunk a koncert helyszínére. Nem sok időnk volt arra, hogy feltérképezzük a terepet, és egyszer mindenki gyakorolhasson. Nagyon megörültünk a többiekkel, ahogy megláttuk, hogy a helyszín egy nyitott téri színpad, hatalmas lelátóval. Boldogan ugráltunk ki a kocsiból, akár a kisgyerekek és szájtátva néztük a hatalmas épületet. 

-     Gondoljatok bele, mekkora jó lesz itt este koncertezni! A csillagos ég alatt, több ezer ember előtt –forgott körbe Perrie

-         Emlékezetes élmény lesz az biztos –mondta Vic

-         Jézusom már alig várom! –zsongott be Lauren is

-     Ha már ennyire várjátok, akkor munkára fel! Még sok a teendő és az új zenekari tagot is be kell mutatnom –jött mellénk Ben, a hangtechnikus

-         Új zenekari tag? –néztünk rá értetlenül

-         Igen, új dobosunk van. Na, mozgás, szaporán –terelt minket a bejárat felé 

A színpad hátsó része felé vezető úton kiszedtük belőle, hogy az előző dobosunk azért váltott, mert megszületett a legkisebbik gyermeke és szeretett volna több időt vele tölteni. Így hát átváltott egy másik brit zenekarhoz, akik tartósan csak Anglia vagy az északi országok területén koncerteznek. Nem gondoltam, hogy van ilyen zenekar, de mindig tanul az ember valami újat. Az új dobosról annyit tudtunk meg, hogy Patrick a neve, 25 éves, régen egy zenekar tagja volt, és most nálunk horgonyozott le. Kíváncsian vártuk a találkozást, hiszen az előző dobos – Michael – idősebb volt, és őt nem lehetett belerángatni mindenféle őrült buliba. 

-         Ha jó pasi, akkor összehozhatjuk Amy-vel, szegény úgyis olyan magányos –mondta Caroline

-         Azért, erről azért előtte kérd ki a véleményét és tájékoztasd a tervedről –mondtam

-         Meglesz, ne aggódj, tanultam a múltkoriból –védekezett barátnőm

Na, abban reménykedtem is, mivel a legutóbb egy vakrandira küldte el szegény sminkesünket, aki végül úgy jött haza, hogy teljesen sokkosan, mert a partnerről kiderült, hogy egy 48 éves erősen kopaszodó tipikus öreges pasiról van szó. Azóta nem bízza rá magát Caroline választására, inkább óvatos és leellenőrzi előre. 

Mosolyogva megráztam a fejemet és végre elértük a backstage részleget, ahol már szokás szerint hatalmas felfordulás és jövés-menés volt. Egy pillanatra kiláttam a díszlet mögül és még a lélegzetem is elállt, amiatt, ami a szemem elé tárult. A hatalmas színpad és az óriási nézőtér, borzongás futott végig rajtam ahogy belegondoltam abba, hogy néhány óra és ott kint leszünk. 

-         Betti, gyere, ne maradj le! –kiabálta Ben

-         Megyek –indultam el újra

Beálltam a lányok mellé és a többiekhez hasonlóan vártam, hogy most mit fogunk tenni. 

-      Szóval, először is bemutatom nektek a csapat új tagját. Ő lesz az új dobosunk, Patrick. Amit tudni kell róla, hogy 25 éves, régebben egy zenekarban játszott, és ha minden jól megy, nálunk marad mostantól –hadarta el azt Ben, amit korábban kiszedtünk belőle

-         Sziasztok –mosolyodott el és szinte hallottam, ahogy a mellettem álló Jesy még lélegezni is elfelejt

Be kellett vallanom, hogy valóban nagyon vonzó volt a fiú. Szőkésbarna haja volt, rikító szép kék szeme, csábos mosolya, és úgy egészében nagyon helyes volt. Persze annak, aki bukik a szőke, kék szemű tipikus jó pasi típusra. A magam részéről, én inkább megmaradtam az igéző zöld szemek és kusza göndör fürtöknél. De talán Amy össze hozatala vele még sikerülhet. 

-    Nos, most hogy ezzel is megvagyunk, lássunk munkához. Mivel időszűkében vagyunk, mindenki egy-egy dalt próbál el. Ne aggódjatok Patrick amíg ti pihentetek a stúdióban begyakorolta minden dalnak a dallamát, szóval nem lesz gond –hadarta Ben

-         Ben, néha levegőt is vegyél –ugrattam szegény fiút

-    Majd ha túl leszünk a mai estén sikeresen, venni fogok. De te kötözködős kisasszony menj az énektanárhoz. Gyakorolnod kell, a lányokkal ellentétbe kiestél elég szépen a dolgok menetéből –mondta

-         Soha többet nem ugratlak téged –motyogtam

-         Okos ötlet, na menj –puszilta meg a fejemet és hátrafele terelt 

Kisebb nehézségek és párszori eltévedés után megtaláltam az énektanárt, aki legalább két órára befogott egy kis éneklésre. Szerencsére rácáfoltam mindenki állítására, és nagyon jól ment az éneklés. Egy-két helyen kellett csak a korrigálás, de egészében elégedett volt velem. Épp az utolsó dalt fejeztük be, mikor kivágódott az ajtó és George, Josh, Eric és Perrie rontott be, kezükben pedig tejszínhab volt. Annyira volt időm, hogy a fejem elé kapjam a kezeimet, majd fújták is ránk a tejszínhabot. Szegény Lucy pedig telibe kapott az arcába a kései reakciója miatt. Nem tudtunk mást, mint letámadni őket és ennek következtében kisebb közelharc alakult ki. Mikor 10 perc után lenyugodtak a kedélyek, körbenéztünk és tudtuk, hogy ezért kapni fogunk. 

-         Nem vagytok normálisak –rázta le magáról a tejszínhabot Lucy

-         És ez téged meglep? –pislogtam rá, merő tejszínhabosan

-         Jogos a kérdés –mutatott rám

-         Van még tejszínhab, ha sokat kóstolgatsz –emelte rám az üres üveget George

-         Amit azonnal hatállyal elkoboztatok tőled! Na, megyek, lefürdök, azt ajánlom ti is, vagy Amy sikítani fog, ha így meglát titeket –ment ki a szobából

-         Mond valamit, nem akarom, hogy Amy a fejünkhöz vágjon mindent, amiért koncert előtt álltunk neki a kajacsatának. –mondta Josh

-         Menjünk, és ha lehet, a továbbiakban kíméljetek meg minden ilyentől –mondtam

-         Nem ígérhetünk semmi ilyet –mondta Eric

-     Te mégis mióta nem állsz az én oldalamon? Elmegy az ember pár napra és arra jön vissza, hogy a legjobb barátja ellenséges területen van? –tártam szét a karjaimat

-         Tudod, változnak az idők –nevetett Eric

-         Na, csak vigyázz, ezt még visszakapod! –mondtam és magukra hagytam a jómadarakat

Alig értem el a folyosó végig, mikor Patrick jött velem szemben. 

-         Kiabálást meg sikítást hallottunk, jól vagytok? –kérdezte majd mikor végignézett rajtam láttam, hogy alig bírja visszatartani a röhögését

-         Persze, csak Josh-ék jó bulinak tartották, hogy tejszínhabbal rontsanak ránk –magyaráztam

-         Jézusom, itt aztán zajlik az élet. Mindig ilyen bolondosok vagytok? –kérdezte nevetve

-         Általában igen, ha mégsem akkor tudod, hogy nincs együtt a banda és nem tudjuk gyilkolni egymást –mondtam

-         Azt hiszem a lehető legjobb helyre jöttem, élmény lesz veletek dolgozni –mondta

-         Abban egy percig ne kételkedj, itt mindig történik valami –bólintottam

-        Apropó ha már munka, a Don’t let me go dalt, a végén vagy az elején akarod énekelni? –kérdezte én pedig lefagytam

-         Hogyan? –kérdeztem vissza

-    Ben mondta, hogy ezt a dalt egyedül énekled, és begyakoroltatta velem, gondoltam…-kezdte, de közbevágtam

-         Azt a dalt nem éneklem a koncerteken –szögeztem le

-         Oh, nem tudtam, csak mondták, hogy ez is része a műsornak –magyarázta

-         Csak akarják, hogy az legyen –mondtam fáradtan sóhajtva

-         Megkérdezhetem, hogy miért olyan különleges ez a dal? –kérdezte

-      Mert ez a közös dalom a barátommal. Ő írta, és egyszer elénekeltem egyedül, illetve vele. De nem terveztem, hogy többször éneklem, vagy ha mégis akkor csakis vele –mondtam

-      Nagyon megindító dal, meghallgattam mikor gyakoroltam. Bár én csak azt a változatott hallottam, amit te énekelsz a koncerten –mondta

-   Igazából megjelent egy videó ehhez a dalhoz, amit még a stúdióban készített rólunk az ottani hangtechnikus miközben vettük fel a dalt –babráltam a pólóm szélével

-         Akkor majd megnézem, biztos jók vagytok együtt –mosolygott

-         Nem tudom, még nem néztem vissza magunkat, de remélem –néztem rá

-         Na, de nem is tartalak fel, gondolom, még lefürdesz a koncert előtt –nézett végig rajtam

-         Jól sejted, minél hamarabb le akarok fürdeni, nehogy meglásson Amy –mondtam

-         A koncerten látjuk egymást akkor –mondta és továbbindult a folyosón

Megfordultam és néztem ahogy eltűnik a sarkon, közben pedig arra gondoltam, hogy egy újabb jó fej taggal bővült a kis családunk. Sietős léptekkel indultam el az öltöző felé, ahol ott találtam a lányokat. 

-         Hát veled meg mi történt? –törtek ki nevetésben

-         Josh, George, Eric és Perrie történt –mondtam

-         Megtámadtak téged vagy mi? –kérdezte Caroline

-         Ránk törtek Lucy-val a gyakorlás végén és esélyünk nem volt menekülni –ültem le az egyik székre és egy törülközővel tisztítottam meg az arcomat

-       Ha majd megszabadítottad magad a tejszínhabtól, akkor gyere, mutatunk olyat, amitől leesel a székről –mondta Vic

-         Előre félek, mit találtatok? –ültem le melléjük a kanapéra

-         Csak Taylor alakított, ugyanis a ti dalotokat énekelte el –mondta Vic

-         Hogy mi? –döbbentem le

-         A tegnap esti koncertjén a Don’t let me go dallal zárta a koncertet –mondta

Ledöbbenve pislogtam a képernyőre, és hallgattam, ahogy Taylor ugyanabban a formában énekli a dalt. Nem tudtam, hogy most erre mit kellene mondanom vagy tennem. Így végül az ésszerűbb utat választottam.

-         Ha neki ez jó, énekelje –álltam fel

-         Ennyi? –pislogtak rám a többiek

-      Most mit csináljak? Ezzel csak azt bizonyítja, hogy jó a dal, amit Harry írt, és jó a dallam, amit George és én hozzá komponáltunk. Ez egyfajta elismerés felénk, szóval nem zavar –mondtam

-         Helyes hozzáállás, jól megfogalmazva –mondta Lauren

-     Igyekszik az ember, na de megyek, lefürdök, aztán megyek Amy-hez, hogy összekaparjon az esti koncertre –dobtam bele a szennyes ruhákat gyűjtő kosárba a törülközőt

-         Betti várj, kérdezni akartuk, este énekelni fogod a dalotokat? –szólt utánam Vic

-    Nem hiszem, megbeszéltük Harry-vel, hogy azt legfeljebb együtt énekeljük. Szeretném ezt így is csinálni –mondtam

-         Rendben, akkor addig szólunk Ben-nek, hogy vegye le a műsorról a dalt –mondta Caroline

-         Köszi, lányok, sietek –rohantam be a fürdőbe

Pontosan tudtam, hogy miért erőltetik, hogy elénekeljem a Don’t let me go dalt, de nem fognak úgy rángatni, ahogy kedvük tartja.