Moments - III. évad 28. rész

Hallottam magam körül a hangokat, hogy valaki a nevemet mondja, de én csak álltam ott és néztem őt. Teljesen a rabja lettem, egyetlen pillantással és képtelen voltam elszakadni a tekintetétől. A szívem óriásit dobbant, mikor láttam, hogy megfordul és elindul a tömegen keresztül kifele. Félrelöktem Patrick felém nyújtott kezét, és megfordulva lerohantam a színpadról. Mint egy őrült úgy nyomtam bele a mikrofonomat az egyik statiszta kezébe, és a biztonságiak mellett elrohanva a kordon felé indultam. Az egyik sarkon azonban valaki elkapta a kezemet én pedig ijedten kiáltottam fel. 

-         Ne sikíts, csak én vagyok –mondta egy mackós hang és felnézve Liam-el találtam szemben magamat

-         Liam! –mondtam megkönnyebbülve

-         Jó voltál ott fent –mosolyodott el halványan

-         Liam, hol van Harry? –kérdeztem kertelés nélkül

-         Az öltözőtökben –mondta

-         Nem csak könnyed kiruccanás céljából jöttetek, igaz? –kérdeztem lehajtott fejjel

-         Hazudhatnék, de nem teszem. Harry akart erre jönni, mielőtt tovább indulunk Kanadába –mondta

Nem néztem fel rá, helyette elmotyogtam egy köszönömöt és elindultam az öltöző felé. Az ajtó előtt megálltam, és nagyot sóhajtva lenyomtam a kilincset. A kezem remegett, ahogy a lábam is, mikor belépve ott találtam Harry-t, az asztalnál állva. Háttal volt nekem és mikor becsuktam az ajtót nem fordult meg. Nekidőltem az ajtónak, némi támaszt keresve és meredten őt néztem. Kezei finoman siklottak végig a dolgaimon, majd megállapodott az egyik tőle kapott csaton. Kinyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de éreztem, hogy egy hang nem jönne ki rajta, így inkább vissza becsuktam. Távolinak éreztem őt, és ez az érzés belülről fojtogatott. Mintha évekkel ezelőtti emlék lett volna az, hogy nemrég meghitten szeretkeztünk a hotelszobában. Oda akartam menni hozzá, megérinteni és hozzábújni a hátához, de nem tettem. 

-         Harry? –szólítottam meg és alig ismertem rá a vékony cincogó hangomra

-    Emlékszem erre a csatra, Londonban tetszett meg neked, az egyik sétánk alatt. Láttam, ahogy ragyognak a szemeid, miközben a kezedbe vetted és végigsimítottál rajta. –mondta az én szívem pedig minden szó után egyre jobban összeszorult

-         Igen, és te azonnal rávágtad, hogy megveszed nekem, hiába is ellenkeztem –motyogtam

Nem szólt semmit, csak lerakta a csatot vissza az asztalra. Percről percre egyre jobban kétségbe voltam esve, frusztrált a helyzet, hogy nem tudtam mi játszódik le benne. 

-         Mi a baj Harry? –kérdeztem végül

-         Minden, és semmi. Miért bonyolódnak a dolgok, mikor már minden rendben lenne? Mikor az ember úgy érzi, hogy a mennyországba kerül, aztán hatalmasat zuhan vissza a kemény valóságba –mondta

-         Nem értelek, miről beszélsz? –a hangom már teljesen halk volt

-         Rólunk –fordult felém

-         Megígérted…megígérted Harry, hogy nem fogsz ismét butaságokon rágódni –mondtam

-         Butaság. Igen lehet, hogy csupán butaság. Nekem mégis a legnagyobb rémálmom válik valóra azzal, hogy azt érzem, elveszítelek –mondta

-         Mi? Nem veszítesz el, miért lenne így? –kapkodtam levegő után

-         Te nem látod magatokat, nem látod, hogy néztek egymásra –mondta

-       Sehogy nem nézek rá! Ugyanúgy nézek rá legfeljebb, ahogy Eric-re vagy akár Louis-ra! –néztem a szemébe

-        Vagy csak nem akarod elismerni, hogy valami tényleg megváltozott –mondta és a hangjából kiéreztem a fájdalmat

-       Ne csináld ezt velünk! Annyi mindenen keresztülmentünk, és én téged szeretlek! Hallod? Te vagy a szerelmem! –mondtam és a körmeim már a tenyerembe vájtak úgy szorítottam ökölbe

Nem szólt semmit, csak állt némán lehajtott fejjel. Majd…

-         A dolgok változnak, és te mondtad egyszer, fiatalok vagyunk, nem leszünk örökké együtt –mondta

Szavai szíven ütöttek, és még jobban fájtak, hogy pont ezt hozta most fel ellenem. 

-         De nem arra gondoltam, hogy azért mert másba szeretek bele! Ne hozd ezt fel most, mert ez így nem igaz! Te vagy fiatal, te, vagy aki bárkit megkaphat és bárkibe beleszerethet bármikor! Ne csináld ezt Harry, lehet, hogy szoros barátságom lett vele, de soha nem tudnék úgy ránézni, ahogy rád! –ráztam meg a fejemet hevesen

-         Gondolod? –mondta és egy képet emelt fel, amin mi vagyunk Patrick-al az egyik próbán

Emlékeztem erre a pillanatra, akkor volt mikor először próbáltuk a Don’t let me go dalt, és jókat nevetgéltünk Patrick-al azon, hogy a lányok odalent a nézőtéren bohóckodtak. De most feltűnt, hogy mennyire közel állok hozzá, és a tekintetünk boldogságtól sugárzó, ahogy egymásra néztünk. Ez nem jelent semmit! 

-     Te 2 hétre beköltöztél Taylor házába, és lehet, hogy volt egy kis vitánk, mégse csináltam ezt veled –szorítottam össze a szememet

-       De én soha nem néztem így rá, ő lehet, hogy rám igen, de én soha. Mert mindig te voltál előttem. A szemed, a szád, és a mosolyod. A fejemben pedig újra és újra elhangzott az, mikor azt mondod, hogy szeretsz –mondta

-         Miért nem mondod ki azt, amit akarsz, az első perctől fogva? –emeltem fel rá a fejemet

-         Mert nincs elég erőm hozzá. Képtelen vagyok elengedni téged –mondta

-      Akkor most mi lesz? Azt várod, hogy én mondjam ki? Hogy kimondjam annak ellenére, hogy most törted szét a szívemet ezekkel a szavakkal, mert halálosan szerelmes vagyok beléd! –fakadtam ki

-         Nem megy ez nekünk. A legboldogabb pillanatokat veled éltem át, és a szívem örökké a tiéd, de így nem megy, hogy folyton fájdalmat okozunk egymásnak –mondta

-         Az nem számít, hogy én mit gondolok vagy érzek? –kérdeztem

-         Te is sérülsz ebben a kapcsolatban –állta a tekintetemet

Szavai akár egy-egy pofonvágás úgy értek, és éreztem, hogy hiába mondok bármit is, ez a dolog már eldőlt.

-    Emlékszel az elején azt mondtam, hogy gyerek vagy még? –kérdeztem és a könnyeim megállíthatatlanul folytak végig az arcomon

Harry némán bólintott, és az ő arcán is megjelentek az első könnycseppek 

-         Most már azt gondolom, hogy mind a ketten gyerekek vagyunk ehhez a kapcsolathoz –mondtam 

Nem voltam felkészülve arra, hogy ezután magához húz, és szorosan megölel. Arcát a nyakamba fúrta, és én erőtlenül viszonoztam az ölelését. Mélyen magamba szívtam az illatát, igyekeztem az emlékezetembe vésni az érintését a testemen, és a közelségének meleg lágyságát. Az ölelésből én bontakoztam ki előbb. 

-       Szeretlek Harry, egyszer neked adtam a szívemet, nálad is marad örökre –mondtam és megpuszilva puha arcát elfordultam tőle

Felkaptam az ajtó mellett lévő székről a táskámat és kimentem az öltözőből. A hátsó kijárat felé mentem, és ahogy kiléptem az ajtón megcsapott a forró levegő. Felnéztem a szikrázó kék égre, és eszembe jutott az, amit kicsinek mindig naivan gondoltam. „Nem történhet semmi rossz, ha jó idő van”. Erre az élet persze az óta jó párszor rácáfolt újra és újra. Mindenki a főbejáratnál állt, így sikerült elkerülnöm a kíváncsi tekinteteket, ahogy elindultam gyalog a városba. Azt se tudtam merre megyek, csak róttam céltalanul az utcákat, miközben a könnyeim megállíthatatlanul mosták az arcomat. Úgy érzetem magamat, mintha a lelkemet tépték volna ki, és a helyén egy óriási tátongó űr maradt. Valahol értettem, hogy mit mondott Harry, de lényegében még mindig nem fogtam fel, hogy elvesztettem őt. Legbelülről szaggatott sírás tört fel belőlem erre gondolva, és ahogy először most is hagytam, hogy az érzéseim utat törjenek maguknak. 

Körbepillantva láttam, hogy valahogy sikerült lesétálnom a partra, így a móló felé vettem az irányt. Elmentem egészen a végéig és leültem az egyik padra. Nem sokan voltak arrafelé, csak néhány a naplementét néző pár volt nem messze tőlem. Elfordítottam róluk a tekintetemet és én is a naplementét kezdtem bámulni. Nem engedhettem meg, hogy teljesen elemésszen ez az érzés, ami belülről kezdett lassan felemészteni. Ha ezt hagyom, akkor soha nem állok talpra, pedig most lesz a legnagyobb szükségem minden erőmre. Megfogadtam, hogy nem élek többé a múltban, és most már akármennyire is fáj, Harry a múltam. Előre kell néznem, és arra kell gondolnom, hogy mi is az álmom. Most már nem sok maradt, hogy a legfőbb kitörlődött az életemből. 

-         Betti? –hallottam meg egy hangot mögülem

Megfordultam, és a lányokkal találtam szemben magamat. Lauren, Vic, Caroline és Danielle, mindenki ott volt. Sűrűn kezdtem pislogni és igyekeztem visszafojtani a kitörő zokogásomat. 

-         Hát ti? –ennyit tudtam kinyögni rekedtes hangon

-     Téged kerestünk, tudjuk, hogy erős vagy, de szükséged van most valakire –mondta Vic és leültek mellém.

-    Mi pedig emlékszel, megfogadtuk a kollégiumi szobánkban, hogy mindig össze fogunk tartani, történjen bármi is! –guggolt le elém Lauren

-         Nem tudjuk, mit érzel, mert ezt csak az érezheti, aki átéli, de melletted leszünk! –ölelt meg Caroline

-         És most már egyel, több ember lóg idegesítő mód a nyakadon –mondta Danielle

Szavaik hatására már nem bírtam tovább, és egy sírós nevetés után előtört belőlem az addig visszafojtott zokogás. A lányok nem nyugtattak azzal, hogy minden rendben lesz, vagy, hogy ne sírjak. Helyette ott voltak mellettem, megöleltek, és hagyták, hogy kisírjam magamat. Az, hogy ott voltak mellettem és éreztem a szeretetüket, többet ért ezer szónál is. Rettentő hálás voltam nekik azért, hogy vannak nekem és nagyon szerettem őket. 

-         Jöhetek én is? –szólalt meg egy félénk hang 

Kíváncsian fordultunk oldalra, és Gemma-t pillantottuk meg a padunk mellett. Egy percig nem tudtam, hogy miként reagáljak. Hiszen mégis Harry testvére. De mikor láttam az arcán végigfolyni egy könnycseppet, felálltam és odamenve hozzá megöleltem. 

-       Annyira sajnálom drágám. Próbáltam beszélni vele, de egyszerűen hajthatatlan –mondta rekedt sírós hangon

-         Köszönöm Gemma –öleltem szorosan

-         Bármi is történik, te a barátnőm maradsz és számíthatsz rám –mondta 

Erre már végképp nem tudtam mit mondani, csak öleltem tovább őt. A lányok a jelenet láttán elmosolyodtak, majd felálltak és egy hatalmas csoportos ölelést hoztunk létre. Az űr még mindig megmaradt, amit Harry szavai téptek fel, de a lányok szeretete melegséggel töltött el. Kibontakoztunk az ölelésből, és bár fura volt beismerni, jobban éreztem magamat valamivel. 

-         Együtt átvészeljük ezt is –mondta Vic átölelve

-         Ahogy mint mindent eddig is –tette hozzá Lauren

-         És ha nem bánjátok, mi is segítenénk 

Irreálisnak tűnt, hogy aznap mennyi meglepetés ért, eltekintve attól, hogy jó vagy rossz volt. Ugyanis a fiúk álltak mögöttünk. Pontosabban, Louis, Liam és Niall. 

-         Ma már egyszer kérdeztem, de most újra megteszem, hát ti? –kérdeztem

-         A barátunk vagy, gondolod, megszabadulsz tőlünk, mikor magad alatt vagy? –ölelt magához Louis

-         De én azt hittem, hogy…-kezdtem, de Niall leintett

-    Neked és annak a tökfejnek nem kéne ennyit gondolkozni. Téged is szeretünk, és így melletted leszünk –mondta

-         Köszönöm fiúk –öleltem meg őket 

Igen, elvesztettem életem szerelmét, és ezt a sebet soha semmi nem fogja tudni begyógyítani, de nagyszerű barátaim vannak, akik mellettem vannak, és akikre számíthatok bármikor. És ez csodálatos érzés volt. Most már csak arra kellett rájönnöm, hogy fogom túltenni magamat a szakításon anélkül, hogy belebolondulnék.