Moments - III. évad 30. rész - Évadzáró rész

Nos, sziasztok drágáim! Elérkezett ez a pillant is, a 3. évad utolsó, évadzáró részéhez értünk. Nem is tudom mit mondhatnék, párszor már leírtam, de igaz, hogy soha nem gondoltam, hogy idáig eljutok a történettel. Egy egyszerű kis történetnek indult, de a Ti inspirálásotok hatására, már a 3. évadot zárjuk le. Persze nem kell elkeseredni, kezdődik a 4. évad, azonban ez már tényleg az utolsó lesz. Nem tudom, hogy mennyi része lesz, de előreláthatóan több, mint a 3.-nak volt. Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett rengeteg kommentet! Annyira jó érzés volt látni a visszajelzéseket, és azt, hogy sikerült átadnia a résznek azt, amit szerettem volna. Hogy ennyire bele tudtátok élni magatokat, és hatással volt rátok :) És nem kell aggódni, Harry és Betti újra együtt lesznek még, nem így lesz vége a történetnek :) Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy támogattok! Imádlak Titeket! 

puszi 

Betti

* Betti szemszöge * 

 „A Helsinkibe tartó gép, hamarosan indul! Kérjük, kezdjék meg a beszállást!”

Felemeltem a fejemet, és kivettem a fülhallgatót a fülemből, ahogy Vic kalimpálni kezdett előttem, hogy álljak fel, mert indulunk. Begyömöszöltem a fülesemet a táskámba, és követtem a többieket a terminálon keresztül a beszálló kapu felé. Általában rettenetes pánik uralkodik el rajtam repülés előtt, de most nem éreztem a megszokott szorító érzést a gyomromban. Meredten magam elé nézve mentem Lauren mögött. Néha felpillantottam, és mikor megláttam egy mosolygós integető arcot, én is mosolyt erőltettem az arcomra, és viszonoztam a kedves gesztust. Lauren és Vic aggódó pillantásokat vetett felém, de én leráztam magamról a tekintetüket. Az utóbbi pár napban – egy interjú miatt, amit közösen szerveztek a fiúkkal, pár nappal tovább maradtunk Miamiban -, amíg Miamiban voltunk, folyamatosan az aggódó tekintetüket kellett látnom. Mintha minimum arra készülnék, hogy bármelyik pillanatban kivethetem magamat egy mozgó jármű elé. Holott erről szó sem volt, a körülményekhez képest, és hogy két napig csak sírtam, egész emberien éreztem magamat. Még a mólón megfogadtam, hogy nem hagyom el magamat, hogy nem hagyom eluralkodni a fájdalmat, ami belülről mar, és ehhez tartani akartam magamat. Tehát belevetettem magamat a munkába és a tanulásba, amelyek remeg gyógyírként hatottak. Először is elvonták a figyelmemet, másrészt hasznos dologgal is töltöttem az időmet. A többiekkel ellentétben én nem akartam tovább halasztani, így levelező szakon tovább akartam folytatni a tanulmányaimat. Így be is adtam még a napokban a kérvényemet az iskola felé, akik hamar vissza is jeleztek, hogy nincs ellenükre a dolog. Megadták az időpontokat, hogy mikor jelentkezhetek be a félévre, amivel az őszi szemesztert már én is megkezdem majd. Egyedüli kikötésük annyi volt, hogy a vizsgákra be kell mennem, szóval január felé mindenképp muszáj, leszek jó pár hetet Dublinban töltenem. Amit nem is bántam. Igaz, már elengedtem a múltamat, de ez nem azt jelenti, hogy nem járhatok vissza. A szép emlékek még mindig oda kötnek engem, és mostanában nem egyszer kaptam magamat azon, hogy arról álmodozom, hogy egyszer Dublinban éljek majd. Meseszép tájai vannak Írországnak, szerelmes vagyok belé egyszerűen, szóval ha nem is ott élni végleg, de egy házat mindenképp akarok ott venni. 

-          Min gondolkodsz? –kérdezte Simon

-       Csak azon, hogy jó lenne egy házat venni Dublinban. Vagy legalábbis egy ahhoz közeli városkában –néztem fel rá

-          Írország nagyszerű választás, ha gondolod, segíthetek –ajánlotta fel

-          Azt megköszönném, ingatlan terén nem vagyok otthon, sem Írországban, sem máshol –bólintottam

-          Bízd rám, keresek egy neked valót –mosolygott

-          Köszönöm –mondtam

-          Jó ezt hallani tőled –mondta kis idő után

-          Mit? –kérdeztem döbbenten

-          Hogy tervezgetsz. Hogy a jövőre gondolsz, és nem fordultál teljesen magadba –mondta

-          Teljesen? Miért lehet félig is magunkba fordulni? –kérdeztem

-          Lehet, és te megtetted. Még mindig látom rajtad, hogy néha őt keresed a tekinteteddel. Ha meglátsz egy göndör hajú fiút, vagy ha egy hozzá hasonló hang hallatszik, rögtön felkapod a fejed. A többiek nem is, de én észreveszem ezeket az apró dolgokat –mondta

-    Nem tagadom ez igaz. De még csak pár napja, hogy szakítottunk. Még nem tudom őt teljesen elfelejteni –motyogtam

-         És nem is kell. Nem kell úgy visszagondolnod rá, mintha egy rossz emlék lenne, főleg úgy, hogy még szeretitek egymást –mondta miközben már a gépre vezető folyosón voltunk

-    Simon, ezt már egyszer elmagyaráztam. Bár bevallom eleinte én se értettem, hogy miért is akar szakítani, de aztán apránként megláttam. A szerelem nem csak vidám vattacukros boldogság, annál sokkal bonyolultabb dolog. Igen szeretjük egymást, de emellett sok fájdalmat okoztunk egymásnak. Nem mondom, hogy ésszerűnek tartom Harry döntését, de mit tudok tenni? Megértem, amit mondott, megértem az érveit is, mert nem akarom, hogy többet szenvedjen. Lehet butaság, sőt biztosra veszem, hogy az….de talán még túl gyerekek és fiatalok vagyunk ehhez a kapcsolathoz. Ráadásul a bizonytalanság meg tudja mérgezni a kapcsolatot, és a miénkkel meg is tette –magyaráztam össze-vissza

-        Nekem nem kell magyarázkodnod, beszéltem Harry-vel, és teljesen értem, hogy miért mentetek szét. De egyet ne feledj, az igaz szerelem időálló, és ha tényleg szeretitek egymást, végül úgyis együttlesztek. Lehettek közben mással, mondhatjátok másnak, hogy szeretlek, de az a szó mindig a másiknak fog szólni. Örökké –mondta

-          Nem tudom, őszintén. Nem akarom, hogy évekig azon marcangoljuk magunkat. Talán igazad van, és egy év elteltével újra együtt leszünk, talán nem. De pont te mondtad nekem, hogy nem élhetek a múltban. Nem tépelődhetek azon, ami volt, mert az már megtörtént. Nem változtathatok rajta, helyette próbáljak meg az adott helyzetből kihozni minden tőlem telhetőt. Hát ezt próbálom most épp csinálni. –mondtam határozottan

-        Mindig tudtam, hogy különleges lány vagy, Harry talán ezért is szeretett beléd. Nem vagy átlagos lány, akármi is történik, te mindig talpra fogsz állni. És ezen soha ne is változtass –ölelt magához futólag

-          Meglesz –bólintottam 

Jó volt kibeszélni a dolgokat magamból Simon-al. A szakításunk utáni másnap jelent meg, és azonnal észrevette, hogy nincs valami rendben. Amióta tudja, azóta pedig atyáskodva gondoskodik mindkettőnk felett. Igaz, most már Harry felett nem tud, mert ők továbbmentek Kanadába. Vagyis pontosabban, ma utaznak ők is. Nagyot sóhajtottam erre a gondolatra, és beszálltam Lauren után a gépre. Most kivételesen az ablak mellé kértem a helyemet, és nem tudom mi ütött belém. Mindig utáltam ablak mellé ülni, de most oda akartam ülni. Simon ült le mellém, a lányok pedig előttünk és mögöttünk ültek. A gép nem magánrepülő volt, de szinte majdnem csak az X-Factor tour tagjai töltötték ki. Paul Simon mellett telepedett le, és jól tudtam, hogy ő is megfigyelés alatt tart. Fura érzés, ahogy Paul-t figyelem, róla mindig Harry jut eszembe. Elmosolyodtam az emlékre, mikor először találkoztunk vele, a reptéren bújkálva a rajongók elől. Harry akkor megkérte, hogy legyen a testőrük, aztán később kiderült, hogy az én testőrömnek szánta. Fejemet a hideg üvegnek döntöttem, és vártam, hogy felszálljunk. A légi utaskísérő magyarázott valamit, de nem nagyon figyeltem. Hirtelen emlékek hada rohant meg, és kivételesen nem sírtam el magamat, bár a szívem azért összeszorult. Eszembe jutott, mikor először láttam a fiúkat a plázában. Jézusom, akkor még a nevüket se tudtam, a dedikálás előtt néztem át a könyvüket, hogy tudjam ki kicsoda. Na és Vic alakítása! Louis-t már akkor elkönyveltem lökött fazonnak, ami később a koncerten be is igazolódott. Na, az a tortacsata se volt semmi! Utólag érdekes volt ráeszmélni arra, hogy Harry mindig ott volt. Ő volt az egyik, aki fogta a lábamat, mikor Louis felemelt, Ő volt az, aki Liam elé húzott a tortacsatánál, és ő volt az, aki mellém ült a metrón mikor a Trafalgar Squar-en énekeltünk. Igazából nem is tudom, hogy lehettem olyan vak, hogy nem tűnt fel, Ő mindig ott volt mellettem. A gép lassan elkezdett kigördülni a kifutópályára, én pedig elmosolyodtam, mikor eszembe jutott az, az este mikor Simon-ál voltunk. Amikor Niall odalökdösött Harry-hez, már ezerrel dobogott a szívem, és mikor hozzám bújt a takaró alatt, teljesen megsemmisültem. A könyvtárbeli ellenkezésemet simán elsöpörte, amihez elég volt a közelsége, az érintése vagy az annyira imádott gödröcskés mosolya. A többiek valószínűleg hülyének nézhettek, hogy magamban vigyorgok, az ablaknak döntött fejjel, de nem érdekelt. A gép lassan elkezdett felfele emelkedni, és én ahelyett, hogy becsuktam volna a szemem, kifele néztem az ablakon. Enyhe félelem most is elfogott, ahogy a liftező érzést is régi ismerősként üdvözöltem a gyomromban, de most kivételesen látni akartam mindent. Ahogy a gép lassan távolodott a talajtól, éreztem ahogy belesüppedek kicsit az ülésbe, és valami oknál fogva könnyűnek éreztem magam. Mikor elértük a repülési szintet, kikapcsoltam a biztonsági övemet és egészen közel hajoltam az ablakhoz. Magasan fent voltunk a felhők felett, és az ég szikrázó kék volt, a nap pedig messze nyúlóan ragyogott a kéklő égen. Ittam magamba ezt a látványt, és arra gondoltam, hogy talán ez egy új kezdet, amiben idővel a sors keze nyomán, ismét szerepe lesz Harry-nek. Azonban ahogy hátradőltem és a melegítőm zsebébe csúsztattam a kezemet, egy apró dobozt tapintottam ki. Szemöldökömet ráncolva húztam ki, és a lélegzetem is elállt. A dobozban a gyűrűm volt, amit visszaadtam Harry-nek. A gyűrű alatt egy apróra hajtogatott papír volt. 

„Ezt a gyűrűt egyszer neked adtam, és örökre is a tiéd marad. Nem adom másnak, mert képtelen lennék rá. Egyszer talán a helyére kerül. Egy új kezdet, egy új találkozás, és egy régi szerelem keretében. Harry xx”

Elmosolyodtam, miközben a könnyeim az ölembe potyogtak. Egy új kezdet, egy új találkozás és egy régi szerelem…talán ezt a csodát egyszer megkaphatjuk még. 

* Harry szemszöge *

Bambán meredtem kifele az ablakon, miközben az aulában ülve vártam a többieket. Meglepő módon, most én végeztem először a pakolással, pedig általában mindig rám várnak a többiek. A telefonomon pötyögtem, és annyira belemerültem a gondolataimba, hogy mindent teljesen kizártam. Még azt se vettem észre elsőre, hogy Louis előttem csápol a kezével. Nagyot sóhajtottam, és elrakva a telefonomat feljebb ültem a fotelban. A fiúk most abban a stádiumban voltak, hogy mindenáron szükségét érezték annak, hogy aggódó pillantásokat vessenek rám, és megkérdezzék, hogy jól vagyok-e. Félre ne értsetek, el nem tudom mondani, hogy mennyire hálás voltam azért, hogy – némi alapos lecseszés után -, mellettem voltak és támogattak. Eleinte nem értették, hogy mi történt, aztán egy egész éjszakát átfogó beszélgetés után megértettek. Bár a kezdeti tehetetlenség után, most már tudom, hogy merre akarom folytatni tovább. Nem fogom őt soha elfelejteni, nem tudom és nem is akarom. De valahogy tovább kell lépnem. Mivel az interjúk miatt még pár napot Miamiban kellett lennünk, akaratlanul is összefutottunk és örültem neki, hogy sikerült pár szót normálisan beszélnünk. Elmondta, hogy elhatározta, befejezi a főiskolát, így levelezőn szeptembertől folytatni fogja. Nem lepett meg annyira, mint a fiúkat. Tudtam, hogy egyszer vissza fog menni a főiskolára. Nem az a típus, aki valamit is félbehagy, bár ezzel jócskán leterheli magát. Nos, és hogy én mihez kezdek? Elhatároztam, hogy besegítek a szövegírás folyamatába. A Don’t let me go után, sikerült egy újabb dalt írnom, a szakításunk hajnalán, ami egészen tetszetős volt. Megmutattam Simon-nak, aki eleinte elismerően bólogatott, majd kifejtette, hogy mindenképp folytassam, mert van hozzá tehetségem. Szóval azóta mindenhol papírok vannak körülöttem, mert mindig újabb és újabb ötleteim vannak. Vannak teljes, egész dalszövegek, de vannak részletek is, amikkel még nem tudom, mit fogok csinálni. Minden, ami eszembe jut, azt leírom, vagy papírra, vagy a telefonba pötyögöm be. Tegnap felhívtam Ed-et, és felvetettem, hogy nincs-e kedve közös dalkomponálásba kezdeni. Ő mindig tehetségesebb volt ebben, mint én, gondoltam hátha tudna segíteni, hogy még jobban menjen az írás. Persze ő teljesen fellelkesedett, és felvetette, hogy a következő hónapban összeülhetünk. Mindketten Angliában leszünk, lesz bőven időnk a dalszerzésre. Ráadásul, bár még csak nemrég jelent meg az első albumunk, máris a következőre készülünk, szeretnénk az év vége felé kiadatni, hiszen rengeteg jó ötletünk van. 

-          Min agyalsz? –kérdezte kis idő elteltével Louis

-          Csak az új albumon agyalok –mondtam

-          Durva, hogy nemrég adtuk ki az elsőt, és máris a másodikon agyalunk –dőlt hátra

-          Igen, de miért várnánk, ha rengeteg szuper ötletünk van? –mondtam

-      Teljesen igaz. Vajon mennyien fogják szeretni azt, úgy is, hogy teljesen más hangzása lesz, mint az elsőnek? –kérdezte

-     Nem tudom, de természetes, hogy mi is fejlődünk és nem maradunk ugyanazok. A rajongóink is velünk együtt nőnek fel. Szeretném hinni, hogy mindenki, aki csatlakozott a családunkhoz, végig velünk marad, és velünk járja végig ezt az utat –mondtam

-     Ezt én is szeretném hinni. Értük vagyunk, miattuk vagyunk és velük teljes ez a fantasztikus utazás. –mondta Louis kifele meredve az ablakon

Mielőtt bármelyikünk is mondhatott volna bármit, megjöttek a többiek és bekapcsolódtak a beszélgetésbe.

-      Szuper lenne, ha Ed a második albumra is írna dalt. Fantasztikus dalai vannak, a Moments is gyönyörű –mondta Niall, majd mikor észbe kapott bocsánatkérően pislogott rám 

Megráztam a fejemet, és megveregettem a vállát jelezve, hogy nincs semmi gond. Az a dal mindig rá fog emlékeztetni, és ezt nem is bántam. Képtelen lennék másra gondolni, mikor azt a dalt hallgatom. A szerelmünk dala, hogy is adhatnám másnak? Valóban én mondtam ki azt, hogy ez nem megy tovább, de ez nem jelentette azt, hogy nem szeretem már. De nem mehetett ez így tovább, sokszor bántottuk meg egymást, és ez az őrjítő bizonytalanság is felőrölte a kapcsolatunkat. Mind a ketten fiatalok vagyunk ehhez a kapcsolathoz. Ez a mondat újra és újra elhangzik a fejemben, és mindig arra emlékeztet, hogy talán idővel, lesz még közös jövőnk. 

-          Gyere Harry, megyünk –rángatott fel Zayn a fotelből

Bambán pislogtam fel rá, majd bólintottam és a vállamra vettem a táskámat. Felraktam a napszemüvegemet és kimentünk a hotelből. Rengetegen voltak a hotel előtt, és alig bírtunk mozdulni, miközben aláírásokat osztogattunk, és kamerák rengetege elé álltunk be. Gyakorlatilag süketnek tettettem magamat azokra a kérdésekre, amikben Bettivel való kapcsolatomról érdeklődtek. Ez az én magánéletem, és jelenleg olyan érzékenyen érint, mintha egy nyílt seb lenne a szívemen. Így hát mindenkire kedvesen mosolyogtam, és körülbelül fél óra elteltével sikerült beszállni a kocsiba. Nem sok szó hangzott el, csak Niall és Zayn beszélt arról, hogy milyen lehet vajon Kanada, még soha nem jártak ott. Az ablaknak döntött fejjel néztem rá a telefonomra, hogy megnézzem mennyi az idő. Fél 12 volt, vagyis Bettiék repülője már felszállt, és útban vannak Helsinki felé. Megráztam a fejemet, és visszaraktam a szemüvegemet, ugyanis megérkeztünk a reptérre. Pont úgy számoltuk ki az időt, hogy ne kelljen sokat várni a beszállással. Így mire mindennel végeztünk, szállhattunk is fel a repülőre. Lou, Lux és Tom pont előttem mentek, és Lux anyukája karjában ficánkolt lelkesen. Mikor Lou válla fölött hátranézve meglátott Lux, felém kezdte el nyújtogatni apró kezecskéjét, mire elmosolyodtam. Megfogtam a kis kezét, és egy nagy cuppanós puszit adtam rá, mire ő hangosan felkacagott. Azt hiszem örökre ő marad az egyetlen nő az életemben, aki mellettem lesz. Elfoglaltuk a helyeinket, és legnagyobb örömömre Lou-ék előttem lévő sorba ültek. Mellém Liam huppant le, és csak mi ketten ültünk abban a sorban. Bekapcsoltam az övemet, és eszembe jutott, hogy Betti mennyire utál repülni. Mindig elszorította a kezemben a keringést, amikor felszállt a gép. Elmosolyodtam az emlékre, miközben hátradőltem a székemben. Mostanában gyakran jutnak eszembe a régi emlékek, mikor először láttam őt a dedikáláson, mikor meglátogattam a könyvtárban, vagy mikor először mentünk közösen haza Holmes Chapelbe. Azok voltak a legszebb pillanatok, amiket otthon töltöttünk el. A titkos mozizás, az első szeretkezésünk, vagy az, amikor utána mentem Budapestre. Ott igazán magunk lehettünk, olyanok voltunk, mint két tinédzser, akikkel nem törődik a világ, ők pedig szerelmesen élik a mindennapjaikat. Szerettem volna az idő kerekét visszaforgatni oda, de képtelenség volt, amit jól tudtam. El kellett fogadnom, hogy mostantól minden más lesz, egy új szakasz kezdődik, egy új kaland ösvényére léptünk rá. És hinni akartam, hogy ebben valahol, még keresztezni fogják az útjaink egymást Bettivel. Képtelenségnek tartottam, hogy ne így legyen. Mélázásomból a telefonom rezgése zökkentett ki. Egy üzenetem jött, méghozzá Bettitől. 

„Egy új kezdet, egy új találkozás, és egy régi szerelem...ne engedd, hogy feladjam a reményt, hogy ez megtörténhet. Hinni akarok benne, hogy ez megtörténhet. És a gyűrű a helyére kerül…egyszer”

Éreztem, hogy elszorul a torkom, de ezzel egy időben kellemes melegség járt át. Tehát ő is hinni akar benne, szóval nem veszhetett még minden el. Kinéztem az ablakon a szikrázó kék égre és ragyogó napsütésre, és halvány mosoly ült ki az arcomra. Új kezdet, új találkozás, régi szerelem...