II. évad 31. rész / II.

Sziasztok! Hűha azt se tudom, hogy hol kezdjem! Nem győzöm elégszer elmondani, hogy mennyire fantasztikusak vagytok! 100 feliratkozó és több mint 200 ezer oldal látogató! Ez egyszerűen elképesztő! Illetve köszönöm ismételten a kommenteket, nagyon jól estek! Nem tudom, hogy fejezhetném ki szavakban azt, hogy mennyire hálás vagyok Nektek mindenért! Soha nem gondoltam volna, hogy idáig eljut és mindezt Nektek köszönhetően! :') Szeretlek Titeket! ♥
A másik amit mondani szerettem volna, hogy tudom azt mondtam, két részben fogom hozni az évadzáró részt, de kicsit megcsúsztam ezzel. Így 3 részben fogom felrakni, amiért remélem nem öltök meg. De cserébe holnap már fent lesz a 3. rész! Az ok amiért így rakom fel, hogy egy részben nagyon hosszú lett volna, ezért döntöttem amellett, hogy két részeltbe bontom. Ne haragudjatok tényleg, ez annak az "átka", hogy részletekbe menően szeretem kifejteni a részeket. De így sokkal jobban átadják a gondolataimat :) 

Na de nem húzom tovább a dolgokat, remélem mindenki sikeresen vette az első napokat az iskolában! Kitartást mindenkinek a hétre! A részhez pedig jó olvasást!
puszi 

Betti xx

„És mit szólsz a közelgő Harry Styles és Taylor Swift duetthez?

„Hogyan érintett az, hogy a szerelmed, a ti személyes dalotokat énekli el Taylor-al?” 

„Mit gondolsz kibírja ezt a kapcsolatotok?”

Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket kaptam a következő egy hónapban, amiből már piszkosul elegem volt. Mindenki elvárt tőlem valamit, amihez mérten kellett viselkednem. A menedzserek azt, hogy értsem meg, ez egy nagyon jó lehetőség a One Direction-nak, Simon azt, hogy legyek higgadt, a riporterek azt, hogy legyek cuki és mosolygó, Harry pedig azt, hogy legyek megértő. Ezeknek köszönhetően lassan úgy éreztem, hogy az a bárgyú mosoly, amit felöltöttem lassan levakarhatatlan lesz a képemről. Legbelül pedig tomboltam! 

Az X-Factor turné első három koncertje nagyon jól sikerült és igyekeztem nem arra gondolni, hogy mi történt. A rajongók értünk jöttek el, és miattuk jutottunk el oda ahol voltunk, nem okozhattam nekik csalódást. George, Josh és Perrie pedig folyamatosan azon volt, hogy felvidítsanak. Együtt lógtunk a nap 24 órájában és lassan elválaszthatatlanok lettünk. Ők voltak az egyetlenek, akik megértették mit is érzek. A többiek mindannyian azt hajtogatták, hogy nem haragudhatok Harry-re, mert ő sem ezt akarta, de nincs választása. Nem haragudtam rá, csak nagyon rosszul esett ez az egész hülye helyzet. 

-          Betti? Készülj 10 perc múlva színpad! –dugta be a fejét az egyik statiszta

-          Rendben, megyek –bólintottam

Rápillantottam a sminkasztalra és lassan kifújtam a bent tartott levegőt. A váza üres volt, amiben mindig tartottam Harry csokrait, amiket küldött. Igen, csak küldött. Mostanában nem nagyon beszéltünk, amióta akkor este összeszólalkoztunk. 

Lauren mellett ültem a kanapén, mikor Harry bejött, hogy beszélni akar velem.

-          Miről lenne szó? –fordultam felé

-          Arról szerettem volna veled beszélni, hogy holnapután elutazom LA-be –mondta

-          Miért? –ráncoltam a szemöldököm

-          Taylor meghívott magához, hogy a stúdiómunkálatok előtt dolgozzunk a dalon –mondta

-          A stúdiómunkálatok csak 2 hét múlva kezdődnek, miért utaznál oda ilyen korán? –kérdeztem

-          Ez csak munka kicsim –mondta

-       Oké, azt hiszem eddig minden előírt hülye szabálynak megfelelően viselkedtem, de ezt már nem nyelem le! –álltam fel

-          Hülye szabálynak? –nézett fel rám

-       Igen! A menedzsereink azzal jöttek, hogy ez jó lehetőség nektek, megértettem. Simon azzal jött, hogy legyek higgadt, rendben ezt is megértettem. Ne kell a balhé. Te azt kérted, hogy legyek megértő. Azt hiszem ebben sem volt hiba. Pedig legbelül tomboltam! De ne kérd azt, hogy mosolyogva értsek egyet azzal, hogy te 2 hétre beköltözöl előre Taylor házába, mert ő meghívott téged elő stúdiómunkálatok címszóval magához! –fakadtam ki

-    Nem értem, te komolyan azt hiszed, hogy azok után, amin keresztül mentünk képes lennék megcsalni téged?-állt fel ő is

-          Nem érted. Taylor-ban nem bízom! –mondtam

-          Két ember kell hozzá és én téged szeretlek –jött közelebb

-          Akkor miért nem velem énekled? –csúszott ki a számon

-          Mert nincs választásom. Elhiheted, veled énekelném inkább –nézett rám

-          Mindig van választásunk –álltam a tekintetét

-      Azt hiszem ennek a beszélgetésnek itt jobb ha vége lesz. Majd ha visszajöttem LA-ből beszélünk –adott egy apró csókot majd kiment

Döbbenten pislogtam utána, hogy ennyivel képes volt ott hagyni 

Megráztam magamat, majd felvettem a blézeremet és kimentem a többiek után. Megálltunk a színpad mögött, majd egy csoportos ölelés után felrohantunk a színpadra hatalmas ordítás közepette. Az első dalunk a Bon Jovi – It’s my life dala volt, ami mindig hatalmas löketet adott a fellépésünknek. Minden dalt nem énekelhettünk el, de Lady Gaga – Just dance dala, és a Westlife – You raise me up dala feltétlenül benne volt. Amikor az Aerosmith – I don’t wanna mis a thing dalát énekeltük sikerült elérzékenyülnöm, mert akarva-akaratlanul Harry-re gondoltam. Behunytam a szemem és hallgattam, ahogy a tömeg egyre hangosabban énekli a dalt velünk. A záró dalunk a Moments volt, ami a győztes dalunk is volt. Már folynak az előkészületek, azzal kapcsolatosan, hogy az első videónk napvilágra kerüljön. Mint sok győztesnek előttünk, nekünk is egy vágott videó lesz az X-Factor-ból Leültünk a színpad szélére és Caroline gitáron kísérte a dalt. A tömeg ezt még hangosabban énekelte, mint az Aerosmith dalt, én pedig hálásan néztem körbe. A vége felé hagytuk, hogy a közönség énekeljen, ami egyszerűen elképesztő volt. Mikor már mindenki azt hitte, hogy véget ért a fellépés, előre léptem a mikrofonomat szorongatva. 

-     Tudom, már nem kéne itt lennünk, de szeretnék megosztani veletek egy dalt, ha nem bánjátok –néztem körbe

A tömeg hangos tapsban tört ki és láthatóan nem ellenkeztek. A lányok persze tudták, hogy mire készülök. Ők leültek oldalra a lépcsőre én pedig csatlakoztam hozzájuk. 

-          Halljuk akkor azt a dalt! –mondta Vic 

Elsötétedett az arénában és felhangzott az első dallam. Lassú zongorahang csendült fel én pedig belekezdtem. 

Now you were standing there right in front of me
I hold on it's getting harder to breath
All of a sudden these lights are blinding me
I never noticed how bright they would be

I saw in the corner there is a photograph
No doubt in my mind it's a picture of you
It lies there alone on it's bed of broken glass
This bed was never made for two

I'll keep my eyes wide open
I'll keep my arms wide open

Don't let me
Don't let me
Don't let me go
'Cause I'm tired of feeling alone

Don't let me
Don't let me go
'Cause I'm tired of feeling alone

(…)

A nézőtéren mindenki csöndben hallgatta a dalt, és tudtam, hogy mindenki tudja melyik dal ez. Pont az, amit Harry és Taylor készül felvenni. George egyik este felhívta rá a figyelmemet, hogy az utóbbi napokban folyton dúdolok egy dallamot. Mikor elkezdte nekem lejátszani a zongorán, hogy ő mit hall ki belőle, rájöttem, hogy mennyire jól illene a dalhoz. Nem akartam gondot vagy bajt belőle, csak elénekelni. Talán valahol legbelül üzenni akartam Harry-nek is, de képtelenségnek tartottam, hogy ez eljut hozzá. Ahogy azt is, hogy emiatt meggondolja magát. Egyszeri alkalom ez, hogy eléneklem ezt a dalt így ebben a formában. De úgy éreztem el kell énekelnem. A részem volt ez a dal, úgy ahogy az is, aki írta. Mikor véget ért a dal, hatalmas tapsvihar tört ki a nézőtéren. Döbbenten pislogtam, ahogy az emberek állva tapsoltak és nem egy ember a szemét törölte. A szemem azonnal szúrni kezdett és éreztem, ahogy a könnyeim mossák az arcomat, miközben felállva a színpad széléhez mentem és meghatódott arccal néztem végig mindenkin. Mikor elhalt a taps, alig találtam a szavakat. 

-  Köszönöm szépen! Egyszerűen fantasztikusak vagytok! Mikor ezt a dalt ebben a formában megalkottuk George-val, nem gondoltam, hogy valaha is eléneklem nyilvánosan. Ti is tudjátok, hogy Harry és Taylor nemsokára felveszik stúdióban, így ezért biztos kapok letolást. Ahogy azért is, hogy elmondtam –jöttem rá közben, mire a lányok kuncogni kezdtek – De nem érdekel. Szerettem volna egyszer elénekelni nektek, azoknak az embereknek megmutatni, és megnyitni a szívemet, akik mindig mellettünk álltak! Ti támogattatok, sírtatok, nevettetek velünk együtt. Köszönünk mindent! –mondtam és a lányok odajöttek azonnal, hogy csoportos ölelést hozzunk létre

Leérve a színpadról hatalmas lecseszésre számítottam, vagy minimum egy kiadós ordításra. De nem ez történt. Mindenki odajött hozzám, hogy elmondja mennyire tetszett neki a dal. Még a leendő menedzserünk is tetszését fejtette ki, és már nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy Taylor énekeljen Harry mellett. Azonban én megráztam a fejemet. 

-          Ez már….az ő daluk! –mondtam

-          De senki nem fogja úgy olyan érzelmekkel vegyítve énekelni, mint te –erősködött

-          Nemrég még maguk tartották a legjobb ötletnek, a Taylor és Harry duót. Hát akkor most egyék is, meg amit főztek! Most ha megbocsát, megyek átöltözni –mentem az öltöző felé 

A következő napokban mindenhol arról lehetett olvasni, hogy a koncerten elénekeltem a Don’t let me go-t. Érdekes módon most hirtelen mindenkinek mégis az a változat tetszett jobban, hogy Harry velem énekelje a dalt. Azonban én elutasítottam minden ilyen gondolatot. Senki nem értette, hogy miért nem akarok belemenni. Mikor Simon feltette nekem ezt a kérdést az irodájában ülve, megpróbáltam neki ésszerűen elmondani. 

-     Simon mond érezted már azt, hogy mindenki semmibe vesz téged, azonban ahogy megmutatod, hogy sokkal többet érsz, mint ahogy azt gondolták, rögtön te leszel az aranytojást tojó tyúk? Mint egy csiszolatlan gyémánt, amit senki nem akar, de ahogy meglátják a felszín alatt lévő csillogást, rögtön mindenkinek kell. Na, én pont ezt érzem. Előtte mindenkinek Taylor volt a főnyeremény, én meg a csiszolatlan gyémánt. A vele való duett jó lehetőségnek számított a fiúknak és ezért mindenki rá is erőltette ezt Harry-re. Most, hogy nem vagyok már csiszolatlan gyémánt, hirtelen mindenki engem akar mellé. Hát nem. Nem egy marionett bábú vagyok, aki akkor jó, ha valamivel előrukkol. –magyaráztam 

-          Megértelek, és azt hiszem, csodállak is. –mondta

-          Csodálsz? Miért? –értetlenkedtem

-     Tudom, hogy mennyire tombolhattál legbelül e miatt az egész miatt. Te mégis emelt fővel csináltad végig, amire sok ember nem lett volna képes. És megértem, az érveidet, amiért most elutasítod az ajánlatokat. Pedig ennek a dalnak, tőletek kéne elhangzania. De elfogadom a döntésed és támogatlak –mondta majd megkerülve az asztalt, megölelt szorosan pedig ez nem vall rá 

Azt hittem, az ügy pár nap után elfelejtődik, de sajnos nem így történt. Az interjúkon ez után nem arról faggattak, hogy mit gondolok a Taylor és Harry párosról, hanem a dalról, hogy miként jött az ihlet a dallam megkomponálásához. Valamint arra kértek, hogy énekeljem el a dalt a műsorban. Amire a válaszom finom elutasítás volt. Elmondtam minden egyes alkalommal, hogy az egyszeri eset volt és többször nem éneklem el. Persze ennek örömére mindenhol ahova mentünk lejátszották azt a felvételt, amit a Sugarscape munkatársa készített azon a koncerten. Elég jó felvétel volt, tiszta és jól érthető. 

Hála istennek a megpróbáltatásaink a turné Írországi folytatása előtt felfüggesztődtek. 2 hét szünetet kaptunk, aminek mindannyian örültünk. Az utolsó koncert estélyén Lauren és Caroline szobájában gyűltünk össze a Union J fiúkkal és a Little Mix lányokkal. 

-          Ti merre mentek a szünet alatt? –kérdezte Josh

-          Nem tudom, Jade és én hazautazunk szerintem –mondta Leigh-Anne

-          Mi pedig Miami-ba megyünk –mondta Jessy és Perrie

-          És ti? –nézett felénk mindenki

-          Hát mi…izé –néztek felém a lányok

-         Jaj istenem muszáj ezt? A fiúkkal fogjátok tölteni, tudjuk! Úgy csináltok, mintha haragudnék a fiúkra! –forgattam a szememet

-          Nem akartuk, hogy neked rosszul essen –védekezett Vic

-          Nem esik rosszul, bár nem tudom, hogy hova megyek –tűnődtem

-          Gyere velünk Miami-ba!

-          Mi is mehetünk? –kérdezte reménykedve George és Josh

-          Persze! Bulizunk egy jót! –lelkesült fel Perrie

-          Szuper! –kiáltottak fel 

Így hát, másnap a hotel előtt érzelmes búcsút vettünk egymástól a többiekkel.

-          Érezzétek jól magatokat! –öleltem meg a lányokat

-          Te is és vigyázz magadra! –nézett rám szigorúan Lauren

-          Meglesz! –pusziltam meg

-          Ti meg vigyázzatok rá –nézett a többiek felé

-          Mint a szemünk fényére! –nevetett Josh

-          Vigyázzatok ti is magatokra! És üdvözlöm a fiúkat –öleltem meg még utoljára őket

-          Átadjuk. –mosolyogtak

Közel fél órás könnyes búcsúzkodás után elindultunk a többiekkel a reptérre és már mindannyian nagyon izgatottak voltunk. Még soha nem jártam Miami-ban és ez izgatottsággal töltött el. A repülőtéren szerencsére nem voltak sokan így észrevétlenül tudtunk áthaladni rajta és felszállni a gépre. Jó volt egy kicsit elbújni a kíváncsi tekintetek elől és a faggató riporterek elől. A repülőút nyugodtan telt, az egyetlen nagyobb dolog az volt, mikor George lecsúszott a székről és mi a hasunkat fogva nevettünk, mikor megláttuk kómás és értetlen fejét. Először nem értette, hogy került le a földre. Utána 1 óránkba telt megbékéltetni, hogy nem gonoszságból nevettük ki, hanem azért mert nagyon édes volt. Fura volt a lányok nélkül utazni, még soha nem váltunk el sok időre. A repülőút alatt folyamatosan üzengettünk egymásnak, és még szerencse volt, hogy csak 6 napra mentünk. De nem akartam elrontani a többiek örömét így megpróbáltam mosolyt csalni az arcomra, mikor végre leszálltunk a repülőről. 

-          Miami bébi! –kiáltotta el magát Perrie

-          Nem vagy normális –ölelte meg nevetve Jessy

-          Bulizni fogunk, jól fogjuk érezni magunkat és nem szomorkodunk –ölelt meg engem

-          Értettem –nevettem el magamat 

A hotel előtt voltak rajongók, - bár nem értettük, hogy miként tudták meg, hogy hol leszünk -, de szerencsére mindenki nagyon aranyos volt és megértő. Kiosztottunk mindenkinek aláírást, meg fotózkodtunk és így fél óra alatt fel is jutottunk a szobáinkba. Mindenki külön szobát kapott, hogy egymagában nyugodtan tombolhasson. Miután lezuhanyoztunk és nagyjából kipakoltunk, elindultunk egy közeli helyre vacsorázni. Nem ismertük a helyet, így kikértük a recepciós véleményét, aki egy nagyon jó kis helyet ajánlott, lent a tengerparton. Az étterem nagyon hangulatos volt, nyitott falai voltak és rögtön ránézett az tengerpartra és a gyönyörű naplementére. Megrendeltük az ételeket, és amíg vártunk arra, hogy kihozzák Jessy pohárköszöntőt mondott. 

-    Koccintsunk erre a gyönyörű helyre, arra hogy együtt vagyunk és arra, hogy jól fogjuk magunkat érezni! –mondta és az 5 pohár hangosan koccanva ért össze 

Az este további felében nagyon jól éreztük magunkat annak ellenére is, hogy jó pár rajongó jött oda hozzánk az étteremben is. Nem volt, ellenünkre mert nagyon normálisak voltak. 

Mire visszaértünk a hotelbe, volt vagy 11 óra, így egy rövid beszélgetés után mindenki elvonult a szobájába, hogy nyugovóra térjen. Épp lefeküdtem, mikor a laptopom pityegett egyet, jelezve, hogy üzenetem jött, de nem foglalkoztam vele. Megfogadtam, hogy ez a pár nap a pihenésről és a szórakozásról fog szólni. Nem hagyom, hogy bármi is elrontsa, így a másik felemre fordultam és a fejemre húzva a takarót elaludtam.