II. évad 18. rész

Sziasztok drágáim! Kicsit hamarabb a megszokottnál, itt az új rész! Jó olvasást hozzá és köszönöm, hogy ilyen sokan olvassátok a blogot! Illetve köszöntök itt minden új drága olvasót, imádlak titeket! Ti vagytok a legjobbak :) puszii

Egy kis terembe vezettek, majd mikor Simon is utolért, a statiszta magunkra hagyott minket. Lélekben felkészültem egy oltári nagy letolásra a részéről. Így hát megacéloztam magamat, hogy a legjobban fogadjam a szent beszédet. Azonban Simon leült az egyik székbe, és ujjaival az orrnyergét masszírozta. Értetlenül néztem rá, és arra gondoltam, hogy most vajon a gondolatait szedi össze, hogy miként toljon le, vagy épp le akar higgadni, hogy ne legyen túl durva. 

-          Miért nem lep meg, hogy itt látlak? –nézett fel rám végül

-          Tessék? –néztem rá

-          Valahogy sejtettem, hogy az ellenzésem ellenére is el fogsz jönni –magyarázta

-          Sejtetted, de mégis ki vagy rám akadva –mondtam

-          Kicsit igen. Bosszant, hogy akaratos és konok vagy, de megértem. Számítottam rá, hogy hamarabb, mint gondoljuk, visszajössz. –mondta

-          Számítottál rá? –értetlenkedtem

-          Igen. Én is olvasom a híreket, engem is aggaszt, amit Taylor Swift akar Harry-től. –bólintott

-          Akkor nem te akarod mindenáron, hogy találkozzanak? –kérdeztem

-          Persze, hogy nem én! Igaz, hogy rálátásom van a fiúk minden tevékenységére, de végső soron nem én vagyok a menedzserük. –állt fel

-          Oh, értem. Ne haragudj, hogy nem fogadtam szót. –motyogtam

-        Nincs semmi. Mint már mondtam, megértem. Feltételezem, akkor már ezen a héten számíthatunk rád, a műsorban –állt meg előttem

-          Természetesen! Szeretnék újra a csapat része lenni! –húztam ki magamat

-          Tökéletes! Most pedig gyere, adjuk meg az örömöt a többieknek, hogy önfeledten örülhessenek a visszatérésednek –mondta és a karját nyújtotta felém 

Levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra amiatt, hogy Simon nem akadt ki nagyon rám túlságosan. Jobban ismer, mint bárki más úgy érzem. Mikor kiléptünk újra magával ragadott a tömeg, és mindenhonnan vakuk villogtak bele a szemembe. Igyekeztem kipislogni a kellemetlen érzést, amit Simon is észrevett. 

-          Igyekezz ne a vakukba nézni. Szúrj ki egy pontot, és nézd azt. –súgta oda

-          De mégis mit? Az eget nem kémlelhetem –motyogtam

-          Nézd, mondjuk a vállukat, vagy a kezüket. Az nem feltűnő, és még egy magasságban is van a gépek fókuszával –mondta

-          Rendben. –bólintottam 

Egy hosszú folyosón sétáltunk végig, aminek a megtétele legalább fél órába telt, mert lépten-nyomon megállítottak minket. Ha nem Simon-t faggatták, az X-Factor-al kapcsolatosan, akkor rólam kérdezték. Mindenkit érdekelt, hogy miért tűntem el, hiszen a csapat folytatta ugyanúgy a szereplést a műsorban. Erre a kérdésre én nem tudtam mit mondani, kicsit ijedten pislogtam Simon-ra aki kivágott engem a riportereknél. 

-      Mint azt tudják abban a balesetben, ami az arénában történt, Betti súlyosan megsérült. Jobbnak láttuk, ha egy kis pihenőre küldjük, hogy fel tudjon teljesen épülni. Meg aztán, Caroline még mindig az életére tör –mondta mire én csak pislogtam nagyokat

-          Tehát megerősíti, hogy Caroline Flack próbálta megölni? –kérdezte az egyik riporter

-          Igen, és ez a maguk számára is egyértelmű volt eddig, úgy gondolom –felelte higgadtan Simon

-          És nem félnek attól, hogy most, a visszatérése után ismét megpróbálja? –kérdezte egy másik

-     Természetesen igen, de örökké nem bujkálhat. Caroline így is már utolérte, ezért úgy vélem nincs értelme tovább bújtatni. –magyarázta Simon

-          Szóval akkor visszatér a csapathoz, szombat este? –kérdezte az egyik riporter a tömegből

-       Egyértelmű, hogy igen. Szombaton ismét színpadra lép a lányokkal. Most pedig ha megbocsátanak –mondta és maga mögött húzott át a tömegen

-          Jó ötlet volt elmondani, hogy mi a helyzet Caroline-al? –kérdeztem

-        Te úgy döntöttél, hogy nem bujkálsz tovább. Akkor már pedig itt az ideje, hogy nyíltan is felvedd vele szemben azt a bizonyos kesztyűt. Tudnia kell, hogy többé nem ijedsz meg tőle, vagy folytatni fogja azt az üldözést, amit eddig. –magyarázta

-          Értem és igazad van –sóhajtottam

Pár perc után végre megérkeztünk az aréna belsejébe. Középen óriási színpad volt, hozzá tartozó gigászi kifutóval. Mindenfelé emberek voltak, fent a közönség soraiban, pedig több száz rajongó szurkolt sikítva a kedvencének. Kutató tekintettel néztem körbe, hátha megpillantom a fiúkat, de sehol nem láttam őket. Csüggedten vettem tudomásul, hogy valószínűleg a show végéig, nem fogom látni Harry-t. Simon észrevette, hogy forgolódva nézelődök, majd közelebb húzott magához. 

-          Ne keresd a fiúkat, az asztalunknál ülnek már –mondta

-          Tessék? –néztem rá

-          Mondom a fiúk is a mi asztalunknál ülnek –mosolyodott el

-          Tényleg? –virultam fel

-          Igen, mosolyka –nevetett és tovább mentünk a tömegen keresztül 

Egyik asztalnál elhaladva, felismertem Kendall-t és a többieket, akik széles mosollyal integettek nekem. 

-          Nem baj, ha egy pillanatra odamegyek hozzájuk? –kérdeztem

-          Dehogy. Az asztalunk ott van –mutatott két asztallal odébb

-          Rendben. Sietek –bólintottam

-          Várunk –mondta és elengedve tovább ment 

Gyors léptekkel mentem oda a fiúk asztalához, akik rögtön kérdezősködni kezdtek. 

-          Na hogy ment? –kérdezte Kendall

-          Nagyon kiakadt? –tette hozzá James

-          Egész jól, és nem akadt ki annyira. Azt mondta, hogy számított rá, hogy eljövök –mondtam

-          Ez szuper! Mondtuk, hogy nem lesz semmi gáz –ölelt meg Logan

-          Igen és köszönöm fiúk! Nélkületek nem lennék most itt –mosolyogtam rájuk

-          Még szerencse, hogy akkor Carlos feléd dobta akkor a labdát –nevetett James

-          Még szerencse! Halálra untam volna magam LA-ben Kendall nélkül! –mondtam fájdalmas arccal

-          Mindig tudtam, hogy szeretsz! –ölelt meg

-          Na de most menj! Harry már biztos várja, hogy láthasson –lökdösött Logan

-          Szólj, ha zavarok! –néztem rá

-          Betti, zavarsz! Menj és találkozz végre a hercegeddel! –mondta nevetve Carlos

-          Rendben, megyek. Még később találkozunk –álltam fel

* Harry szemszöge *

El se mertem hinni, hogy itt van! Ahogy felénk sétált a vörös szőnyegen, számomra megállt az idő! Átkoztam minden bugyuta szabályt, ami arra kényszerített, hogy ne mehessek oda hozzá és vonhassam a karjaimba. A műsorvezető mindenféle buta kérdést feltett, de képtelen voltam figyelni. A tekintetemmel végig követtem őt, ahogy befelé terelik az arénába. Utána akartam rohanni, de Liam figyelmeztetően a karomra tette a kezét. Próbáltam értelmes, mosolygós fejet vágni, de kudarcba fulladt a próbálkozásom. Mikor végre elengedtek minket, rohanni akartam befele, ehelyett komótosan sétáltam Louis mellett. A szívem óriásit dobbant, mikor láttam, hogy egy statiszta karon ragadja, és egy kis helység felé tereli, a nyomukban pedig ott ment Simon. Nagyon reméltem, hogy nem akadt ki rá Simon és küldi azonnal vissza Los Angeles-be. Egyszer végignéztem, ahogy elmegy, másodszor nem menne. 

Meg akartam várni őket a folyosón, de minket is tovább tereltek, be az aréna belsejébe. Mintha annyira érdekelt volna, hogy hol van az asztalunk, és kikkel kell bájolognunk. Eltelt jó pár perc, miután leültettek minket az asztalhoz, és még mindig nem láttam Bettit sehol. A lányok is izgatottak voltak, miután látták, hogy itt van. Idegesen doboltam az asztalon, mire Lou a kezemre rakta az övét. 

-          Nyugalom Harry! –mosolygott rám

-          Nem megy! Mi van, ha Simon elküldi? –túrtam bele a hajamba

-          Ne gondolj rögtön a legrosszabbra –mondta

-          Nem akarom, hogy ismét elmenjen –motyogtam

-          Harry, lélegezz! –mondta a Lou mellett ülő Danielle

-          Oké, rendben megnyugszom –sóhajtottam

Pár perc múlva Simon jelent meg, egyedül. A szívem őrülten dörömbölt a mellkasomban. Csak nem elküldte? Nem azt nem teheti meg! Még csak alkalmunk se volt találkozni. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Simon rám mosolygott, és beszélgetésbe kezdett Paul-al. Idegességemben az itallapba merültem bele és épp fordultam Zayn felé, hogy kikérem a véleményét az egyik itallal kapcsolatosan, mikor Lou megbökdöste az oldalamat. 

-          Nézd, csak ki jön ott –mondta

-          Hm? –emeltem fel a fejemet, mire az itallap kiesett a kezemből 

Az asztalok között Betti jött az asztal felé, kedvesen mosolyogva mindenkire, aki köszönt neki. A szívem kihagyott egy dobbanást, ahogy az idő megállt számomra. Gyönyörű rózsaszín ruhája lágyan úszott körülötte, és még gyönyörűbb volt, mint valaha. Észre se vettem, hogy felálltam a széktől és bamba képpel őt nézem. Megállt lassan az asztal mellett és mosolyogva nézett végig rajtunk.

-          Meglepetés –mondta nevetve

Habozás nélkül kerültem meg az asztalt. Odamentem hozzá és szorosan a karjaimba vontam. Hallottam a többiek kuncogását, de nem érdekelt. Éreztem, ahogy a hajamba túr és a hátamat simogatja, majd a fülembe suttogott. 

-          Hiányoztál

* Betti szemszöge *

Leírhatatlanul jó érzés volt újra érezni a közelségét, az érintését a testemen és tudni, hogy mellettem van. Pár percig, vagy talán óráig voltunk szoros ölelésben, majd Harry hátrébb húzódott, és hosszan megcsókolt. Valószínűleg ha nem tart erősen, ott esem össze, ugyanis a térdeim erősen remegni kezdtek. Mikor elváltunk, édesen megpuszilta az orromat és leültünk az asztalhoz. Harry összefűzte az ujjainkat, az asztal alatt mire én elmosolyodtam. Ezután sok szó nem esett az asztalnál, ugyanis kezdetét vette a díjátadó. Most már volt lehetőségem arra, hogy alaposan szemügyre vegyem az arénát. Tucat kamera volt mindenhova felszerelve, figyelemmel kísérve, a színpadon zajló eseményeket, és pásztázták a közönség sorait is. A fiúkat – mint később megtudtam -, 3 kategóriában is jelölték. Ahogy láttam nagyon izgatottak voltak, de a lányokkal próbáltuk nyugtatni őket. 1 óra elteltével, mint kiderült feleslegesen izgultak, ugyanis az első két kategóriában, amiben jelölték őket, nyertek. 

-          Már csak egy kategória van, amit meg kell nyernetek –mondta Danielle Liam karjának dőlve

-          Én már az eddigieket is alig hiszem el! –rázta a fejét Niall

-          Pedig jobb, ha elhiszed! Fantasztikusak vagytok –mondta Vic

-          Ezzel mind egyetértünk –mondta Simon 

A következő díj átadása előtt, Taylor Swift lépett fel. Ahogy elnéztem őt, és figyeltem, ahogy a színpadon mozog legbelül elfogott egyfajta félelem. Akármennyire is utáltam a tudatot, sokkal szebb volt nálam. Természetesen mozgott a színpadon, és ahogy tekintetével megtalálta Harry-t, utána folyton neki kellette magát. A végére feltűnően sokszor jött a kifutó azon részére, ahol mi ültünk. Egy ízben éreztem, ahogy Lou a kezét az enyémre teszi és bátorítóan néz rám. A dal véget ért, és jött a következő díj átadása, amiben a fiúk is jelöltek voltak. Ahogy elhangzott a győztes neve, ami a One Direction volt az aréna hangos sikításban tört ki. A fiúk leírhatatlanul boldogok voltak, és jó volt nézni, ahogy megölelik egymást. Mosolyogva tapsoltam a többiekkel, majd hirtelen Harry kibontakozott a fiúk öleléséből és odajött hozzám. Felhúzott magához a székből, szorosan magához vont, és egy szenvedélyes csókban részesített. Hirtelen meglepettségemben azt se tudtam mit tegyek, majd Harry kezének egyenletes simogatása a hátamon segített ahhoz, hogy feloldódjak. Átkaroltam Harry nyakát, és a hajába túrva viszonoztam nyelve édes játékát.