3. rész

Percekig csak álltam a tágas nappaliban és mozdulni se bírtam. Az agyam totál kikapcsolt és a szívem is sebesen dobogott a mellkasomban. Biztos voltam benne, hogy az egész világ hallja, milyen gyors ütemet diktál. Jobbra lévő folyosón a második ajtó. Nagy nehezen sikerült járásra kényszerítenem a lábaimat, és elindultam a folyosón. A lakás ízlésesen volt berendezve, mindenhol gyönyörű antik bútorok, káprázatos képek voltak mindenhol. A keresett ajtó előtt megállva, hosszasan bámultam a kilincset. Legszívesebben elrohantam volna, otthagyva mindent és bebújtam volna a számomra biztonságot jelentő könyvtáramba. Azonban ha ezt teszem, lejáratom a lányokat és esélyük sem lesz arra, hogy bejussanak. Tehát marad a lejáratás. Halkan kopogtattam, majd lenyomtam a kilincset.

A szobába lépve a lélegzetem is elakadt. Egy hatalmas mennyezetű helységben találtam magamat, aminek a központi részében egy gyönyörű zongora állt. Oldalt gitárok tömkelege, hegedűk, fuvolák és egy dobfelszerelés is állt. Itt akár egy rögtönzött koncertet is le lehetett volna adni, egy komplett vonós négyessel. Simon az ablak melletti asztalnál ült, és felkapta a fejét, mikor beléptem.

- Áh gyere csak nyugodtan, ülj le ide. –mutatott a vele szemben lévő székre

Nem igyekeztem az orrára kötni, hogy korántsem vagyok nyugodt, így remegő végtagokkal odabotorkáltam a székhez és leültem rá. Akkor nem izgultam ennyire mikor a bíráló bizottság elé kellett mennem, az ösztöndíjjal kapcsolatban. Ennek itt komoly tétje van, legalábbis számomra.

- Nos először is ismerkedjünk meg. Simon Cowell vagyok, de nyugodtan tegezz és szólíts Simonnak. –mosolygott rám kedvesen

Válaszra nyitottam a számat, de mint az előbb most se jött ki belőle egyetlen árva hang sem. A fenébe! Szedd össze magadat!

- Az én nevem Bettina Owen, de ha kérhetem hívjon Bettinek csak. –mondtam vékony cincogó hangon

Nem ismertem rá a saját magamra, soha nem beszéltem még ilyen magas ijedt hangon. Biztosan Simonnak is feltűnt, mert letette a tollat és hátradőlt a székében.

- Kérsz egy teát? Esetleg valami innivalót? –kérdezte és méltóságteljes tekintetet küldött szavai mellé

Lehet csak én képzelődtem, de ezt nem ajánlásnak szánta, hanem határozott célzásnak, így elfogadtam.

- Egy teát elfogadnék, köszönöm. –bólintottam

- Egy tea rendel. –állt fel és ment oda a bárpulthoz

Ha ez így folytatódik lejáratom saját magamat még azelőtt, hogy hallana énekelni. Vettem egy mély levegőt és próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Csak reméltem, hogy nem egy fintorgásra futotta csak, mert az elég szánalmasan hatott volna.

- Parancsolj. Tettem bele egy kis citromot és mézet ha nem bánod. –tette le elém a csészét

- Nem, ellenkezőleg nagyon köszönöm. –kortyoltam bele a meleg italba

- Szóval, mesélek akkor magamról egy keveset, amíg a teádat iszogatod. Zenei producerként dolgozom, már több mint 10 éve. Emellett az X-Factor mentori és zsűri feladatait látom el, és ha tehetséges fiatalokat látok, őket felkarolom. Úgy gondolom, lehet valaki tehetséges előadó, ha elég elszántsággal, akaraterővel és kitartással rendelkezik. Nem muszáj elsőre tökéletes hanggal rendelkeznie, ha képzi magát és utána elérheti akár a csillagos eget is. –mondta

Kis híján félrenyeltem a teát, de igyekeztem nem megfulladni és barátságosan mosolyogni.

- A közeli egyetemen vagyok 3. éves hallgató marketing szakon. Magyarországról származom, most vagyok közel 1 éve kint Írországba és a másoddiploma megszerzésén szorgoskodom. Soha életemben nem tanultam énekelni, nem álltam színpadon és még a saját családom se hallott soha énekelni. Volt egy kellemes személyiségű énektanárom általános iskolában, aki tett a dologról. –mondtam és igen érdekesnek találtam a poharam fülét

- Fel se tűnik, hogy nem vagy igazi angol, hanem magyar származású vagy. Remekül beszéled a nyelvet, nagyon minimális akcentussal! –válaszolt lelkesen

Mintha valahogy azt a részt eleresztette volna a füle mellett, amit az énektudásommal kapcsolatban mondtam. Talán nem az alapján akar ítélkezni amit én mondok, hanem saját maga véleménye alapján.

- Látom ízlett a tea. –mondta és elindult a zongora felé

- Igen, nagyon finom volt. –tettem le az asztalra

- Akkor ha kérhetlek, ülj ide mellém. –mondta és leült a zongora előtt álló hosszú padra

Engedelmesen felálltam és lesütött szemekkel ültem le mellé.

- Van választott dalod? Amit szívesen előadnál? –kérdezte

A némaság ismét visszatért, és igencsak nagy erőfeszítésbe került kinyögni egy igent is.

- Azt hiszem igen. Vagyis akarom mondani igen, van egy dal. –hebegtem

- Tökéletes, szeretem ha előre kiválasztott dallal jönnek. Melyikre gondoltál? –helyezkedett el mellettem

- A Forever Youngra. –cincogtam

- Hmm.. a Forever young. Tehát mélyebb a hangszíned? –kérdezte

- Szerintem igen. –mondtam

Simon láthatóan észrevette a bizonytalanságomat, ugyanis felém fordult és a vállamra tette a kezét.

- Figyelj, tudom milyen piszokul ijesztő érzés mások előtt énekelni. Ahogy elmondtad az egykori énektanárod elég lehúzóan nyilatkozott a hangodról. Ennek következtében lett benned egy előítélet a saját hangoddal szemben, de ne félj énekelni. –mondta bíztatóan

- Sajnálom, hogy csalódást okoztam és hogy ilyen hülye helyzetbe hoztam magát. –mondtam

- Még mindig tegezz engem. Különben is, ne beszélj butaságokat. Nem te vagy az egyedüli, aki leblokkol ha mások előtt kell énekelnie. Nem foglak megharapni, ha netán mégsem olyan a hangod. Ha gondolod eleinte éneklem veled az első pár sort. Na? –ajánlotta fel

- Rendben, akkor lássuk. –emeltem fel rá a tekintetemet

- Ez a beszéd.

Hallottam ahogy leüti az első hangokat a zongorán, majd játszani kezdte jól kivehetően a Forever Young dalt. Meseszép volt hallani így ezt a dalt, teljesen elbűvölt Simon játéka. Olyannyira hogy izgulni is elfelejtettem, mikor intett a fejével, hogy mikor kezdjük. Egyszerre szólalt meg a hangunk, és örömmel töltött el, hogy nem magasabb a hangja az enyémnél. Körülbelül 1 perc után annyira beleéltem magam a dalba, hogy fel se tűnt Simon hangjának a hiánya. Csak a dalra tudtam koncentrálni és arra, hogy mennyire szeretem, hogy milyen felemelő érzés énekelni. A végén már arra figyeltem fel, hogy vége a dalnak és Simon lecsukja a zongora tetejét.

- Üljünk vissza a kényelmes fotelekbe gyere –hívott maga után

Kicsit ügyetlenül de követtem és leültem ismét vele szemben.

- Na ugye, hogy nem volt ez olyan szörnyű dolog. –mosolygott rám

- Nem, valóban nem volt az. Gyönyörűen játszottál a zongorán, még soha nem hallottam ezt a dalt zongorán eljátszani. –bukott ki belőlem

- Köszönöm, nagyon kedves vagy. Ami azt illeti sokszor fogsz még hallani engem zongorán játszani. –mondta sokat mondó pillantással

- Hogyan?

- Hallottalak énekelni és úgy gondolom, nagy tehetség rejtőzik benned. –válaszolt

Meg kellett kapaszkodnom a fotel karfájában, ugyanis a szoba hirtelen forogni kezdett körülöttem.

- Ezt komolyan mondod? –tettem fel a lehető leghülyébb kérdést

- Természetesen. De most még nem engedlek a lányokkal énekelni. A hangod képzést igényel, és a következő 2 hónapban, minden nap hozzám fogsz járni emiatt. Megpróbáljuk kihozni belőled a maximumot és akkor meglátjuk hogyan tovább. Pont akkor lesz esedékes a válogató, te pedig eljössz hozzám egy utolsó meghallgatásra. Ha akkor úgy látom fejlődtél és készen állsz rá, akkor csatlakozhatsz a többiekhez. Mit gondolsz, elfogadod az ajánlatom? –nyújtotta felém a kezét