4. rész

Úgy éreztem magam, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel. A következő 2 hónap minden napját töltsem Simon Cowellel és azzal hogy képzem a hangom. Vagy visszautasítom és talán életem legnagyobb lehetőségét szalasztom el.

- Elfogadom és hálásan köszönöm a segítségedet. –ráztam vele kezet

- Remek! Biztos vagyok benne, hogy minden rendben fog menni. –mondta és az ajtó felé terelt

A lányok kint ültek a székeken, de az ajtó nyílására felpattantak és odajöttek hozzám.

- Hogy ment? –tette fel a kérdést Caroline

- Talán üljünk le. –mondta

Engedelmesen helyet foglaltunk a székekben és a lányok feszült figyelemmel néztek Simonra.

- Miután mindannyitokat meghallgattam az alábbi döntésre jutottam. Ti hárman lányok már most biztosan egy csapat vagytok és ott lehettek a válogatáson. –mutatott a három barátnőmre

- És Betti? –vágta rá Vic

- Neki a következő 2 hónap minden napján el kell jönnie hozzám, és fejleszteni a hangját. Máskülönben nincs esélye hogy bejusson a válogatón és veletek lehessen. –mondta szigorúan

- Tehát akkor elfogadta?

- Elfogadtam igen. Megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni magamból és nem csalódást okozni, sem nektek, sem magamnak. –mondtam

Hirtelen visszajött a hangom és határozottság csengett benne. A következő 2 hónap számomra kihívás volt, amit mindig imádtam. A maximumot akarom kihozni magamból, ha már elkezdtem. Nem szeretem a félbe munkákat.

- De hát ez remek! –ugrottak a nyakamba

Simon csak mosolyogva állt és nézte, ahogy a lányok agyon nyomnak engem a székben.

- Na jó elé legyen –nevettem el magam

Ezután még egy ideig beszélgettünk Simonnal, aki nagyon kedves vendéglátó volt, majd olyan 6 óra körül hazaindultunk.

A következő 2 hét szó szerint maga volt a fejetlenség. Teljesíteni az iskolában, beadandó feladatokat körmölni, zh-k hadára készülni és még mellette Simonhoz is járni, minden délután. Finoman fogalmazva megterhelő volt. Esténként csak beestem az ágyba, hogy másnap újra induljon az egész fejetlenség. Annyi biztos volt, hogy megérte járnom Simonhoz mert sokat fejlődtem. Legalábbis ő úgy látta. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy robot amely csinálja a kötelességét, de már azt se tudtam mi az a szabadidő, vagy szórakozás.

Épp a könyvtárban gubbasztottam, a földön ülve hátamat a leghátsó polcnak támasztva, mikor megjelent Vic feje a sor végén.

- Szia. Zavarlak? –kérdezte vidáman

- Nem zavarsz, de Vic ez egy könyvtár. Halkabban! –paskoltam meg magam mellett a földet

- Bocsi. Csak gondoltunk lenne kedved bejönni velünk a belvárosba. Egy-két óra szabadidőd te is megérdemelsz. –mondta

- Nem tudom. Egy hét múlva zh-t írok szociológiából és még sehol nem tartok. –motyogtam

- Betti! Egy hét még rengeteg idő! –csattan fel

- Vic!! –szóltam rá suttogva

- Bocsi, sajnálom elfelejtettem. Ne kéresd magad, megyünk a One Direction dedikálásra! –lelkendezett

- Megmondanád, hogy én mégis mit írassak alá a fiúkkal? –néztem rá értelmesen

- Ezt –mondta és az orrom alá dörgölte a fiúk egyik könyvét

- Ez mi? –néztem rá megütközve

- Ajándék tőlem neked. –vigyorgott

- Nem fogadhatom el. –nyújtottam vissza

- Ha mindenáron meg akarsz sérteni akkor csak nyugodtan add vissza. –húzta fel a szemöldökét

- Látom mindenre gondoltál –vettem ölembe a könyvet

- Természetesen, mint mindig! – húzott fel a földről

- Rendben, akkor elmegyek veletek –poroltam le a nadrágomat

Visszaérve a szobánkba, átöltöztem – egy kék kezes-lábas overállban nem megy ki az ember az utcára. Fél óra múlva már a metrón ültünk, a lányok pedig izgatottan cseverésztek mellettem a nagy találkozásról.

- Annyira kíváncsi vagyok már rájuk élőben is! –visította Lauren

- Nekem viszont nem hiányzik egy halláskárosodás. –dörzsöltem meg látványosan a jobb fülemet

- Morgós! –öltött rám nyelvet

- Vigyázz mert leharapom! –fenyegettem meg

- Csak tessék –öltött rám nyelvet mire én úgy csináltam mintha le akarnám harapni

A lányokkal ezen csak jót röhögtünk, de körülöttünk az emberek furcsa tekintettel néztek ránk. Összenéztünk, és még jobban rázni kezdett minket a röhögés. Már megszoktuk hogy az emberekből ilyen reakciót vált ki az, ha mi öten együtt vagyunk és felpörgünk.

- Láttátok, hogy milyen tekintettel néztek ránk? –szállt le röhögve a metróról Caroline

- Én azt vártam, hogy valamelyik vet egy keresztet és mond egy imát értünk. –röhögött Lauren

- Egy miatyánk már nem segít rajtunk szerintem –álltam meg mellettük

- Van benne valami –értett egyet Vic

- Na és most merre? –törölte meg a szemét Lauren

- A plázában lesz a dedikálás 2 óra múlva. –mondta Vic

- 2 óra? Mi a fenét fogunk mi csinálni annyi ideig? Szórakoztatjuk a jónépet? –nevettem

- Sorban állás közben akár azt is. –kacsintott Caroline majd elindultunk a pláza irányába

Olyan korán odaérkeztünk, hogy szinte alig voltak egy páran a dedikálás helyszínén.

- Szuper, legalább jó helyről nézhetjük a fiúkat és hamar sorra kerülünk. –támaszkodott neki az egyik oszlopnak Vic

- Felcsapunk utcai zenészeknek addig? –kérdezte Lauren

- Be van csukva! Nem állok neki itt énekelni, ezt most elfelejthetitek. Simon ki is nyírna, ha random éneklésekbe kezdenék. –ráztam meg a fejem

- Miért nyírna ki? Örülne ha szoknád a nyilvánosság előtt éneklést. –lökött meg Lauren

- Akkor sem. Rossz ötlet, majd az X-Factorban énekelhettek kedvetekre. –mondtam

- Jól van, akkor nem. Dúdolni szabad? –kérdezte nevetve Caroline

- Háát. –kezdtem de ő röhögve rám ugrott aminek az lett az eredménye, hogy hangos puffanás közepette elterültünk a földön.

Az ember lánya azt hihetné, hogy elkezdtem vele kiabálni amiért rám ugrott, ezzel szemben hangosan felröhögtünk mind a ketten.

- Te nem vagy normális. –feküdtem el a földön

- Legalább nem unatkozunk. –lökött meg

- Full idiótáknak nézhetnek minket, hogy itt a földön elterülve röhögünk saját magunkon. –fordultam hasra

- Mikor néztek minket normálisnak? –kérdezte Caroline mellém mászva

- Az is jogos –álltam fel

- Lököttek vagytok. –jöttek oda hozzánk a többiek

- Csak Caroline nevében beszélj, én csak az áldozati bárány voltam. –dörzsöltem meg sajgó könyökömet

- Egyben vagytok? –kérdezte fojtott röhögések közepette Lauren

- Persze, csak kicsit felmostuk a követ, tudod nagyon koszosnak találtuk. –mondta Caroline

- Engem pedig tökéletes felmosórongynak tartottál mi? Köszönöm a megtiszteltetést. –böktem oldalba

Ezután a kis akció után, próbáltunk normálisan viselkedni és nem túl idiótának tűnni, de nem igazán ment. Vic kétszer is lefejelte az oszlopot aminek támaszkodott, Lauren pedig átbukott a kordonon. Nem egyszer a mi röhögésünktől zengett a pláza alsó része, na meg azokon akik velünk együtt röhögtek. A dedikálás előtti fél órában, már tömve volt a pláza alsó szintje. Rajongók tömkelege várakozott, hogy végre láthassák imádatuk tárgyait.

- Egyébként az gáz, hogy én az se tudom hogy hívják a fiúkat? –néztem végig a lányokon

- Hogy mi? –hördültek fel egyszerre

- Mi van? –néztem rájuk értelmes fejjel

- Mi az hogy nem ismered a fiúkat? Hát hol voltál, mikor kiselőadást tartottam a fiúkról? –kérdezte döbbenten Lauren

- Öhm valószínűleg könyvtárban. –vakartam a fejemet

- Na ezért mondom, hogy ne járkálj annyit könyvtárba. –mondta Caroline

- A legtisztább ha beleolvasol a könyvbe, abból mindent megtudsz. –javasolta Vic

Megfogadva az egyetlen tisztességes ötletet, fellapoztam a könyvet és olvasni kezdtem. Annyira belemélyültem az olvasásba, hogy már csak hatalmas sikítozásra figyeltem fel.

- Mi az? –néztem fel a könyvből

- Megjöttek a fiúk! –sikította Lauren

- Uramatyám, nekem meg volt egy hallásom –meresztettem a szemeimet

Elraktam a könyvet a táskámba és én is nyújtogatni kezdtem a nyakamat, hátha meglátom a fiúkat. 5 perc múlva azonban mindenféle nyaknyújtogatás felesleges volt, ugyanis a fiúk körülbelül ott álltak előttem egy karnyújtásnyira, kezükben az általam előbb fellapozott könyvvel.

- Na most már tudod, hogy ki kicsoda? –kérdezte Vic

- Azt mondja hogy, a szélső bongyorka az Harry, mellette a fekete hajú az Zayn. A következő fürtöske az Liam, a szöszi az lenne Niall. A jobb szélén pedig Louis? –bizonytalanodtam el

- Igen! Mindegyiket eltaláltad. –mosolygott

- Oh, hát 120 oldal átlapozása után mertem remélni, hogy megmaradnak bennem a neveik. –nevettem fel

A következő percekben fotósok hadai lepték el a termet és fotózták a fiúkat a létező összes szemszögből. Egy idő után eltűnődtem azon, hogy vajon a fiúk látnak még valamit a sok vaku miatt, vagy már totális vakság állt be náluk. Én az utóbbira tippeltem, de aztán ki tudja.

- Gyere már –mondta Caroline majd éreztem, hogy egy kéz rángatni kezd

- Mi az? –értetlenkedtem

- A fiúk most kezdik a dedikálást. Nem akarsz lemaradni róla. –tájékoztatott Lauren

- Kész katasztrófa lenne ha lemaradnék. –mondtam

- Te csak ne ironizálj, hanem gyere mögöttem –nevetett Vic

- Ha akarnék se tudnék más irányba menni, sodródok mint hering a folyóban. –mondtam

- Lökött – nevetett fel mellettem Caroline.

Az asztalhoz közeledve, a lányok körülöttem egyre izgatottabbak lettek és már szinte toporzékoltak türelmetlenségükben.

- Azért remélem sírni, vagy sikítozni egyikőtök se fog. –vigyorogtam

- Ha nem fogod be, szólni fogok Louisnak, hogy szeretnél egy ölelést csak túl gyáva vagy szólni. –fenyegetett meg Vic

- Mert biztosan meg is ölelne. –húztam fel a szemöldökömet

- Te akartad. –mondta és tovább haladt a sorban