7. rész

Lassan november végéhez értünk ami nekem annyit jelentett, hogy lassan a két hónapos gyakorlati időm letelik Simonnál. Már csak 7 alkalom volt hátra és jött a bizonyítás ideje. Azonban egyik nap olyan ötlettel állt elő, amire még rémálmaimban sem gondoltam. Kitalálta ugyanis, hogy most már ideje megmutatnom a tehetségemet más emberek előtt is, amire nincs is jobb mód, mint egy jó kis utcai zenélés.

- Utcai zenélés? Ez most komoly? –néztem rá megütközve

- Persze, hogy az! A többiekkel kimentek mondjuk a Trafalgar Square egyik részére és énekeltek pár dalt. –bólintott

- Te tényleg nem viccelsz –pislogtam döbbenten

- Egyszer el kell kezdened mások előtt is énekelned. 2 hét múlva lesz az előválogató az X-Factorban és tudtommal ott akarsz lenni a lányokkal. Ha másnak nem is, de nekem elhiheted, készen állsz arra hogy megmutasd a hangodat. –bíztatott

- Rendben, holnap délután akkor megcsináljuk. –mondtam

- Tökéletes, kérek majd felvételt. –vágta rá

- Gondoltam, hogy kérni fogsz bizonyítékod. –mosolyodtam el

- Akkor hajrá, csak ügyesen –kacsintott rám

Hazafele megsemmisülten ültem a metrón és bámultam meredten az ablak előtt elhaladó tájat. Hogy a fenébe fogok én kiállni emberek tömege elé és énekelni? Rá fog menni az egész napunk, hiszen a Trafalgar Square Angliában van, pontosabban Londonban, tehát még oda is át kell utaznunk. Simon szándékosan választotta azt a helyet, hiszen mindig tele van emberekkel. Még nagyobb megaláztatás nekem.

Mikor hazaérvén vázoltam a helyzetet a lányoknak, ők nem látták olyan tragikusan mint én.

- Az odajutás miatt ne aggódj. Sűrűn járnak járatok Londonba innen, fél óra alatt ott vagyunk. A reptér meg viszonylag közel van a Trafalgar Square-hoz. –mondta Caroline

- Ami meg az éneklést illeti relax. Ott leszünk melletted és nem leszel egyedül. –lökött meg kedveskedve Vic

Nem tudtam sok mindent mondani, így csak sóhajtottam egyet és eldőltem az ágyamon.

Aznap este szörnyen rosszul aludtam és még rosszat is álmodtam. Álmomban a téren voltunk, énekeltünk, az embere körbeálltak minket…és nevettek. Mindegyik hangosan rám mutogatva nevetett. Próbáltam kiabálni, hogy hagyják abba, de nem tudtam egy árva hangot se kicsikarni magamból. Végül arra ébredtem, hogy kiabálok a valóságban is és Lauren rázogat.

- Betti! Kellj fel! –rázott meg óvatosan

- Min-minden rendben. –motyogtam

- Az hogy álmodban kiabáltál, nem ezt mutatja. –ült le az ágyam végébe Vic

- Semmi gond. Csak ez a hülye feladat amit Simon kiadott kicsit kiborított. Volt egy hülye álmom semmi több. –dőltem neki a falnak

- Ezen ne streszelj ennyire. Ha égünk mind égünk és legalább egy jó röhögünk. –ölelt meg Caroline

- Igen rendben igazad van. –bólintottam mosolyogva

Végül egy nagy csoportos ölelésben borultunk össze és két ágyat összetolva egymást ölelve aludtunk el. Az este további felében már nem volt több rémálmom.

Másnap reggel viszonylag elég gyorsan elkészültünk, ami nem is ártott mivel 7 órakor indult a repülőgépünk Londonba. Máskor mindig izgultam ha repülőre kellett ülnöm, most azonban a közelgő „fellépés” annyira lefoglalt, hogy nem voltam képes emiatt izgulni. A fél órás út nagyon hamar elröpült és én már csak arra figyeltem fel, hogy a légi utas kísérő bemondja a hangos bemondóba, hogy megkezdjük a leszállást. Nagyot nyeltem és kinéztem az ablakon. London gyönyörű város volt, főleg így szikrázó napsütésben, káprázatos.

- Tudjátok, ha nem leégetni jönnék magamat még élvezném is, ezt a kis Londoni kirándulást. –mondtam

- Így is élvezni fogjuk! Olyan dalokat válogattunk össze, amit biztosan és jól tudunk énekelni és még közben jól is fogunk szórakozni. –ölelt meg Vic

- Mint mindig, most is csodálom az optimizmusodat. –néztem rá

- Mit keresnek itt? –állt meg előttem Lauren, aminek az lett a következménye hogy nekiütköztem hátulról és ha Caroline nem fog meg minket, elesünk.

- Mégis miről beszélsz? –igazítottam meg magam

- Róluk! –mutatott a váró jobb széle felé

Odafordulva azt hittem ott helyben visszafordulok és meg sem állok Írországig! A One Direction tagjai integettek nekünk lelkesen.

- Biztos ránk várnak? Nem lehet, hogy valaki másnak integetnek? –kérdeztem

- Mi jöttünk le utoljára és látsz valakit körülöttünk? –kérdezte Vic

Kelletlenül elindultunk a fiúk felé és közben azon kattogtam, hogy mit kereshetnek itt. Más ötletem nem maradt, minthogy Simon küldte ránk őket.

- Rendben, Simon küldött titeket ide. De azt honnan tudtátok, hogy mikor jövünk? –szegeztem nekik rögtön a kérdést

- Húú neked is szia! Ó ugyan köszönöm kérdésed, én is remekül vagyok. –ölelt meg Louis

- Komolyan kérdeztem! –mondtam

- Ezzel a kérdéssel Simont találd meg, ő hívott fel minket hogy mikorra jöjjünk ki elétek a reptérre – mondta Niall

- Meg is fogom emiatt ne aggódj. –morogtam

- Nos hát, reméljük jól utaztatok és készen álltok a kalandra. –mondta Zayn

- Menjünk inkább jó? –indultam meg a kijárat felé

- Mi a baja? –kérdezte Liam

- Tömören megfogalmazva, lámpalázas. Életében nem énekelt még emberek előtt és azért ez elég mély víz amibe Simon beledobta. –mondta Lauren

- Oh, de ezt ne így fogja fel! Buli lesz és ha más nem, akkor egy jót röhögtök. –mondta Harry

- Ezt neki mond. –sóhajtott Vic

Nem vártam meg őket, minél előbb ki akartam jutni a reptérről és ami még fontosabb, minél hamarabb túl akartam lenni az egész éneklés dolgon.

Miután megérkeztek a többiek is, a fiúk vezetésével elindultunk a legközelebbi metró állomás felé. Egész úton nem szóltam egy szót se senkihez, helyette azt próbáltam felidézni magamban, miket mondott Simon a gyakorlásaink során. Valószínűleg ehhez igen fura arcot vághattam, mert egyszer csak valakinek a kezét éreztem a lábamon és hozzá társult egy aggódó arc is.

- Minden rendben? –kérdezte a kéz gazdája, Harry

- Hm? Persze, csak próbálom felidézni miket mondott Simon –néztem fel rá

- Próbálj meg ne azon streszelni, hogy mások mit szólnak. Csak arra gondolj, hogy te élvezed és más nem számít. –szorította meg bíztatóan a kezemet

- Köszi. –mosolyogtam el halványan

Ezután valamivel könnyebben éreztem magam, talán meg kéne próbálnom ebből a szemszögből is megközelítenem a dolgot.

- Gyertek a következőnél leszállunk –állt fel Liam

- Máris? –nyögtem fel

- Gyeree –fogta meg a kezemet Harry és húzott maga után

- Biztos akarsz lenni abban, hogy leszállok? –néztem rá, miközben maga elé taszigált

- Biztos akarok lenni abban, hogy nem futsz el. –mosolyodott el

- Megfordult a fejemben –hagytam rá

- Tudom, ezért is tartalak szemmel –mondta

- Nem muszáj. –ráztam meg a fejem

Harry nem szólt semmit, pont akkor állt meg a metró és leszálltunk a metróról sorban. Nem igazán akaródzott nekem az előre haladás, így Harry továbbra is húzott maga mellett. Aztán hirtelen megállt és nagy komolyan felém fordult

- Figyelj, nem gondoltam hogy ennyire gyáva vagy. Ez még nem az X-Factor, ahol több ezer néző előtt kell bizonyítanod és mégis ennyire félsz. Mi lesz veled ott? Ha most megijedsz, jobb ha el se mész a válogatásra –nézett a szemembe

Annyira rosszul estek a szavai, hogy életemben először nem tudtam azonnal mit mondani.

- Én nem akartam jelentkezni. –fordultam el tőle

Utáltam, hogy ilyen könnyen meg lehet bántani. Nem ismertem Harryt, azt se tudtam konkrétan hogy kicsoda, de mégis sikerült megbántania. A fenébe is!

- Nem akartalak megbántani, de nem adhatod fel. –mondta és kezeit a vállamra tette

- Te nem tudod milyen érzés az, ha egész életedben azt hallod másoktól, hogy nem vagy elég jó. A zenetanárom is folyton azt sulykolta belém, hogy pocsék hangom van. –néztem a parkban játszó gyerekekre

- Nem, ezt valóban nem tudom. De pont miattuk és legfőképp magad miatt kellene megmutatnod az egész világnak, hogy igenis képes vagy rá! Ne hagyd hogy átgázoljanak rajtad olyanok, akik talán anélkül ítélkeztek feletted, hogy igazán ismertek volna. –mondta és maga felé fordított

Felnéztem rá és tudtam, hogy igaza van, de a félelem néha erősebb a józan észnél.

- Rendben zsenikém, mégis mit tanácsolsz mit tegyek? Mert egyenlőre még előtted se lennék képes énekelni! –mondtam

- Első lépésben talán próbáld meg élvezni ha énekelsz. –mondta és a többiek felé húzott

Vic elsők között ölelt meg és a fülembe suttogta, hogy nem lesz semmi baj. Kaptam még pár bíztató tekintetet Laurentől, Nialltól és Liamtől, Louis pedig röviden magához ölelt és megborzolta a fejemet.

- Héé –lázadtam fel

- Nyugi, ez nála a szeretet jele. Minél jobban borzol, annál jobban kedvel. –nevetett Liam

- Oh igazán köszi, ez most megnyugtatott. –löktem oldalba Louist

- Mit ártottam én neked –jajdult fel fájdalmas arccal

- Ne akard, hogy elkezdjem sorolni –nevettem el magam

Egészen jó hangulatba kerültem az út további részében, azonban mikor megláttam a Trafalgar Squaret teljes életnagyságban, elbizonytalanodtam. Rengeteg ember volt a téren, tele volt bámészkodó emberekkel, vagy olyanokkal akik csak épp átmentek itt, mert erre volt dolguk. A többiekkel odamentünk egy kicsit szellősebb részéhez, Niall lepakolt a gitárját és Liam elővett egy kamerát.

- Meg akarod örökíteni, ahogy leégünk? –néztem rá kérdően

- Bizonyíték Simonnak, hogy megcsináltátok. –mondta

- Miért? Nem hiszi el nekünk, ha azt mondjuk igen? –kérdezte Lauren

- Ilyen intimebb kérdésekkel őt bombázzátok –jött oda Louis

- Lökött – lökte oldalba Vic

- Csak próbálom a falfehér barátnőtöket jobb kedvre deríteni. –mutatott rám

Valóban kicsit éreztem, hogy forog velem a világ, de nem akartam aggódásra okot adni.

- Ha tovább húzzuk a dolgot tényleg kidobom a taccsot, szóval kezdjünk neki. –álltam kicsit távolabb

- Melyik dallal kezdtek? –kérdezte Niall miközben a gitárját állítgatta

- Azt hiszem jobb ha olyan dallal kezdünk, amit bátrabban merünk énekelni. –mondta Caroline

- Forever Young – bólintott Vic

- Rendben – bólintott Niall

Idegességemben ide oda mászkáltam és próbáltam megtalálni a helyemet.

- Szusza! –mondta Vic mikor végül beálltam mellé

Az emberek már így is felénk nézelődtek mikor látták, hogy Niall a gitárját próbálgatja és mi körbe állunk. Zayn kamerázni kezdett és úgy éreztem magam, mint egy idióta. De Harry mondandója elért némi hatást és már legalább nem akartam elfutni.

- Mehet akkor? –kérdezte Niall aki időközben leült a lépcsőre

Egymásra néztünk és bólintottunk. A dalt Vic kezdte, utána pedig rögtön én következtem, tehát már lélekben készülnöm kellett. Niall belekezdett és Vic már énekelni is kezdte az első sorokat. Ismét azon kaptam magam, hogy időm nincs pánikba esni, máris én jöttem. Igyekeztem minden olyat észben tartani, amit az elmúlt hónapokban Simontól tanultam. Nem akartam szégyent hozni rá, akármennyire is féltem. Nem néztem senkire, inkább a közeli szobor oroszlánt próbáltam minél alaposabban kielemezni. Ő legalább nem néz vissza rám rosszalló tekintettel. Éreztem, hogy a többiek egyre jobban belejönnek én pedig még mindig a szoborral szemeztem. Nem normális ez, rá kell néznem az emberekre. Elszakítottam a tekintetemet az 1 perce kiszemelt szoborról, és ránéztem a lányokra. Lauren szélesen mosolygott, Vic nagyon büszke fejet vágott, a háttérben pedig Harry és Louis mutogatott, mondván szuperek vagyunk. Bevallom a vége felé egy kicsit én is már kezdtem feloldódni, ami már így is haladás. Mikor vége lett a dalnak tapsolás ütötte meg a fülemet. Akkor fedeztem csak fel, hogy emberek állnak körülöttünk. Nem sokan, de álltak és tapsoltak arcukon széles mosollyal. Tetszett nekik…

- Szuper voltál csajszi! –ugrott a nyakamba Lauren

Annyira örültünk egymásnak, hogy pár percig öleltük csak egymást.

- Na ugye, hogy nem volt olyan szörnyű? –jött oda hozzám Harry miután a lányokkal szétváltunk

- Köszönöm! –öleltem meg szorosan

- Nincs mit –motyogta bele a hajamba

Nem tudtam volna elmondani neki, hogy mennyit jelentett az amit mondott, így inkább még szorosabban öleltem meg, amire ő egy halk nevetéssel válaszolt.